Page 74 - betufalo.indd

74
Egy kisfiú nagyon szeretett volna
fecske lenni. Azt hiszitek, talán
szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, de­
hogy! Azért, mert azt hitte, akkor
nem kell neki tanulnia.
No hát, szerettem volna, ha teg­
nap látta volna ez a kisfiú, amit én
láttam. Azt láttam, hogy hogyan
ta­nítja a nagy fecske a picit röpülni.
Fecs­keanya kiparancsolta fiókáit a
fészekbôl a tornác párkányára. Úgy
gubbasztottak ott a buksik, mint az
iskolás gyerekek a padban. Fecs­ke­
apa pedig kiült az eperfára, és
on­nan parancsolgatott:
– Gyerekek, csak csicseri! Bátran
csak, ficseri!
Hárman szót is fogadtak, és átlib­
ben­tek fecskeapához. Hanem a
ne­gyedik buksi csak lihegett, pi­
hegett, a szárnyát is megemelte egy
kicsit, de aztán csak visszalépett a
pár­kány­ra. Csicsergett keservesen,
hogy a repülés nem neki való tudo­
mány.
– Nem szégyelled magad? – kop­
pan­totta meg fecskeanya a feje­búb­
ját. Erre aztán mégiscsak szárnyra
kapott a buksi.
– Messze, messze, messze? –
kia­bált kétségbeesetten, ahogy a
leve­gô­ben bukdácsolt.
– Erre, erre, erre! – biztatták az
apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer tették meg az utat egy dél­
elôtt a kisfecskék a tornáctól az
eperfáig meg vissza. Akkor aztán az
öregek azt mondták, hogy elég ennyi
Madarak iskolája
betufalo.indd 74 5/31/13 3