Basic HTML Version
34
Nyár végére megérett a napraforgó barna
magja. Jutka féltve őrizgette. Szükség lesz rá
majd a fagyban, a zimankós, hideg télben,
tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé
dermed, árvamadár-eledelnek.
Pár hét múlva sebbel-lobbal megjött a
tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden
fagyott, megálltak a kis patakok, s odafenn
a magas égen, felhők ültek, hófehéren. Az
tán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrol
ták a fákat. Esett a hó szüntelenül, erdőn-
mezőn s a ház körül.
Jutka reggel arra ébredt, frissen esett hó
fehérlett réten-völgyön, dombon-hegyen, fe-
nyőtobozon, levélen.
Cinke, rigó, veréb fázva keresgette: hol
találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem
fagy oda lába. De hiába. Mindhiába. Hó bo
rult a messzi tájra. Panaszolták a madarak:
– Csip-csip, a mag mind ott maradt, új
tavaszig, a hó alatt.
Jutka kiszólt:
– Gyertek ide, napraforgó-reggelire!
Délben is szólt:
– Van elég napraforgómag-ebéd.
Meghívta a vörösbegyet, rigót, cinkét, a
verebek valahányan ott ugráltak. Kapott en-
ni a madárhad.
Így múlott el egy-két hónap. Már csak
árnya volt a hónak, lucskos-piszkos, szürke
árnya, Jutka ijedezve látta: fogytán a mag.
Alig-alig elegendő a tavaszig. Legvégén csak
egy szem maradt.
– Kinek adjam, kismadarak?
– Ne adj engem senkinek se. Ültess el a
kiskertedbe!
S mondta volna talán tovább, de a lics-
pocs udvaron át szürke veréb odaröppent, el-
csente, s már vitte ott fent.
Még a magot le sem nyelte, mikor éppen
véle szemben, déli szél jött lelkendezve.
Napraforgó