Basic HTML Version
92
Mese a kőről, aki mindig elégedett volt
Volt odafenn a hegyen, félig belemélyedve
a földbe egy nagy kő. Ez a kő mindig elé-
gedett volt.
Reggel harmattól frissen ébredt, délben
a nap megforrósította, este rózsaszínű meg
lila árnyalatokba öltözött. Naphosszat a
tájat nézte, és nem unatkozott. Hiszen ott
voltak a szomszéd hegyek, a völgyek mé-
lyedéseiben a házak kis csomócskái, s ott
volt egészen távol, lent a síkságon az a nagy
ragyogó kígyó, a folyó.
Kövünk sok mindent látott a saját he-
gyén is: legelőket, a csordák jövését-mené-
sét. Lejjebb az erdőt, sötét fenyőket. Körü-
lötte hollók keringtek kiáltozva, és bogarak
zizegtek a száraz fűben. Az eső és a napfény
sem zavarta kövünk békéjét.
Márpedig a hegy gonosz szelleme nem
szerette a boldog embereket, sem a nyu-
godt tárgyakat.
– Örülsz, hogy itt lehetsz? – mondta a
kőnek.
– Igen – felelte a kő –, jól megvagyok itt.
– Úgy?! Örülsz? No, majd én kiköltöz-
tetlek innen, és elgurítlak messzire.
– Micsoda szerencse! Utazni fogok! –
lelkendezett a kő.
Szörnyűséges földomlás keletkezett, a
kő levált és elszabadult, majd begurult egy
mély szakadékba.
– Milyen kellemes hűvösség van itt! –
mondta.
Kövünk egy hegyi patak medrébe esett.
Amikor az esés szédületéből magához tért,
érdeklődve figyelte környezete életét: fehér
hasú pisztrángok siklottak körülötte, ap-
ró rákok másztak feléje. Mindez roppant
mulatságos volt.
– Még mindig olyan elégedett vagy? –
kérdezte a rossz szellem.
– Igen! – felelte a kő.
– Majd megmutatom én! Elvitetlek
egészen a tengerig!
– Micsoda szerencse! Még úgyse láttam
a tengert!
És a hegyi patak megdagadt, zúgott,
magával sodorta a követ egészen a folyóig.
A folyó belevetette a folyamba, és egy szép
reggelen megérkezett a tengerhez.
A kő utazása alatt megcsiszolódott,
gömbölyű, fényes, sima, kellemes tapintá-
sú lett. Az emberek felvették, simogatták,
nézegették.
– Milyen szép lettem! – mondta a kő
elégedetten.
A rossz szellem ezt is meghallotta. Az
óceánba gurította, ahol a hullámok egész
nap a szirthez csapkodták. Ettől összetört,
és szétmorzsolódva a partra vetődött.
A gyerekek és a fürdőzők körében élt to-
vább. Addig taposódott, mígnem aranysár-
ga homokká lett.
A rossz szellem végül is megfeledkezett ró-
la. A kő pedig boldog időket ért meg: a gyere-
kek nagyon szerették napszínű homokját.
Marie-Louise Vert alapján