100
Hogyan tanultam meg olvasni?
Egy téli estén édesapám azt kérdezte tőlem: mit szólnék hozzá, ha iskolába adna…
Drága jó édesanyám az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat.
– De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Hogy eresztem ki ebbe a
vad időbe! Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék,
kutyák megszaggathatnák. Ne félj, kincsecském, megtanítalak én téged írni, olvasni…!
1.
Miért nem engedte az édesanya kisfiát az iskolába?
Akárhogy fűtöttük a búbost, a szoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S ez
a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző.
(…)
2.
Mi helyettesítette a táblát és a krétát?
Sokat sírtunk, sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, ame
lyek nem akartak szót fogadni. És voltak kedves, derék, barátságos betűk, amiket az
én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. (…)
Az O betűre mindig úgy fogok gondolni, mint egy áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem
legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is: csak rá kellett le
helnem egész közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édes
apám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.
3.
Hogyan vélekedett a kisfiú a betűkről?
Egy estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe: KINC . Édesapám oda
állt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom.
– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám. – Így kell azt írni.
7szinvarazs_jav.indd 100
7/25/