Page 32 - ezsterlanc_bori_egybe

30

A magyaroknál

IV. Béla király 1235-ben azzal bízta meg Juli-anus (juliánusz) Domonkos-rendi szerzetest, hogy kutassa f el Magna Hungariát, az őshazát, s az ott maradt magyarokat.

„Julianus barát elindult három társával, s a ki-rály katonáinak kíséretével. De mire a hosszú út végére ért, egyedül maradt. Ki meghalt, ki visszafordult. Ő maga is sok viszontagságon, szenvedésen ment keresztül, de tervétől, cél-jától semmi sem téríthette el.

És egyszer csak rámosolygott a szerencse. Egy városkában szembe jött vele egy férfi és egy asszony. Az asszony haladt elöl. Amikor meglátta a szakadozott ruhájú, hosszú hajú, nagy szakállú idegent, megállt, és kérdezett tőle valamit. Julianus nem értette az asszony szavait, megrázta a fejét, és kunul válaszolt: – Nem értelek, édes lányom.

Erre meg az asszony rázta meg a fejét, s nevetett. A férfi ekkor rászólt, nyilván hívta. – Ó, Istenem! – kiáltott az asszony. Julianus elsápadt. Megállt a szíve verése. Nem, nem lehet igaz. Rosszul hallott. De érezte, nem tévedhetett.

– Tán... tán... magyar vagy? – dadogta, s rámeredt az asszonyra.

– Madzsar! Madzsar! – integetett fejével az asszony, s csodálkozva nézte Julianust. – Ó, Istenem! – suttogta most Julianus. Verejték lepte el homlokát, egész testét izzó forróság öntötte el.

– Istent hívád? Beteg vagy? – kérdezte az asszony ijedten.

De Julianus nem tudott szólni. Csak rá-meredt az asszonyra, ajka reszketett. – Álmodom-é? Vajon álmodom-é? – Álom? – kérdezte az asszony tétován. Nem, nem álom...

– Nem álom. Igaz valóság, magyar vagy. – Madzsar vagyok – ismételte az asszony. S nem értette, mi van ezen csodálkoznivaló. – Honnan jöttél? – kérdezte az asszony Ju-lianustól.

– Magyarországból. Messziről.

– Magyarországból... Messziről... Nincs messze. Itt vagyunk közel.

A férfi és az asszony meghívták magukhoz Julianust. A városka szélén laktak, földbe ásott, nádtetővel fedett parasztházban. Távo-labb vászonruhás öregasszony hajladozott a veteményben. Egy ősz szakállú, hosszú hajú, gatyás, bocskoros öregember meg tehenet vezetett a fák alól.

– Itthon vagyunk – mondta az asszony. Behívták Julianust a házba, s az asszony tejet töltött egy csuporba, s odaadta neki. Julianus ilyen édes, jóízű tejet nem ivott még soha. Az asszony ekkor hellyel kínálta: – Pihenj, férfiú! Ülj le!

Julianus azonban nem ült le, hanem ki-ment és körülnézett. Mindent talált, akár-csak otthon. Nem tudta elhinni, hogy itt van, sok ezer mérföldre hazájától, s minden egé-szen olyan, mint otthon.

Amikor eljött a vacsora ideje, odaültek a kondér mögé. Az evés ugyanúgy folyt, mint otthon. Unszolták ugyan, hogy elsőnek ve-gyen, de Julianus nem nyúlt a kásához, míg a többiek nem merítettek.

Vacsora után még hosszan beszélgettek. Julianus arra volt kíváncsi, merre laknak a magyarok, hogyan lehet hozzájuk mihama-rabb eljutni. Az asszony elmagyarázta neki. – Két napi járóföld – mondta. – Menj egyenesen észak felé, amíg eléred a folyót. Azon túl vannak a magyarok.

Hát mindössze két napi út! Ismét olyan izgatott lett, hogy nyomban indulni szeretett volna. De itt is szívesen maradt volna még. Hiszen magyar ült vele szemközt a tűznél. Magyar arc mosolygott rá, magyar szem te-kintett könnyektől elfutott szemébe.

Másnap már napkeltekor talpon volt. El-búcsúzott a háziaktól: mélyen meghajolt az öregember és a házigazda előtt, könnyezve elköszönt az asszonykától, s megáldotta a házat. Mind kiálltak a nagy hársfa alá, s néz-ték, míg el nem tűnik. Az asszony hangja utána zengett. – Isten áldjon!”

Részlet Kodolányi János Julianus barát című művéből