Page 36 - ezsterlanc_bori_egybe

34

Az életmentő király

Aludt még a tábor a Szele folyó közelében, de Lajos király már talpon volt, ellenőrizte az őr-ségeket, aztán lesietett a folyó partjára. Saler-no (szálernó) ostromára készült, és hogy oda mehessen, át kellett vezetnie a sereget a folyón. De vajon talál-e gázlót rajta? Mert a folyó nem nagy, de az esőzéstől erősen megáradt. Nézelődik, vigyázódik Lajos király a fo-lyóparton, s hát egyszer megpillant egy ma-gyar vitézt, aki két lovat itat. Nézi, nézi, meg kell hogy ismerje, mert nincsen vitéz az or-szágban, akinek nevét meg ne mondaná, és valóban kiáltja már:

– Szeredai, hej fiam, Szeredai!

Futva jött a vitéz a király elé, és mondta: – Parancsára, király atyám! Mondta neki Lajos király:

– Édes fiam, ülj fel a lovadra, s menj át a vízen, hadd lássam, átkelhetek-e rajta a se-reggel!

Bátor vitéz volt Szeredai, nem ijedt meg a maga árnyékától, de a Tisza mellett nőtt fel, hát jól ismerte a folyók fortélyát. Azért azt mondta a királynak:

– Kezedben az életem, király atyám. De én azt mondom, ezen ma nem lehet átkelni. – Ejnye, fiam, talán félsz a víztől?

Ennél többet mondani nem kellett. Szere-dai vörös lett, mint a főtt rák, futott a lová-hoz, felpattant rá, és egyenesen nekifordult a víznek.

Szép lépésben bement a ló, de aztán szü-gyig, nyakig kezdett érni a víz, s egyszer csak Szeredai belefordult a folyóba, hiába is kap-kodott, mert az örvény sodorni kezdte lefelé.

Galamboskő

Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal mene-kült Béla király a tatárok elől. Fekete paripá-ja fehér volt a habtól, de egyre csak sarkan-tyúzta, mert nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.

Végre egy rengeteg erdőségben egérutat nyert a kis csapat. A tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztul-nak a vad rengetegben.

Hiszen jól sejtették a tatárok, mert abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált. A király erősen megéhezett, meg is szom-jazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget szomor-kodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.

Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett. Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok?

A galambok a közeli sziklára szállottak, annak az oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással.

Futottak a vitézek a királyhoz és mondták szíves kínálással: – Fogyassza felséged!

A király éhét-szomját elverte a galambto-jással, s a királyi lakoma emlékére ma is Ga-lamboskőnek hívják.

Magyar népmonda