Page 7 - 7szinvirag_borito_sima.indd

Bajos bö

A kisfiú tegnap, alig hogy hazajött az is-kolából, olyat mondott, hogy attól még a ruhát ringató mosógép is egy pillanatra megállott.

– Én többet nem megyek iskolába – je-lentette ki elszántan, miközben kibújt a vál-lába vágó, hátára nehezedô táska alól. – S miért nem? – kérdezte az édesanyja. – Mert meg vagyok haragudva. – Meg vagy haragudva? Ugyan bizony kire?

– A bö betûre.

– A bö betûre? – mosolyodott el rajta az édesanyja.

– Arra – mondta szigorúan a kisfiú. – A kicsire vagy a nagyra?

– Mind a kettôre. De leginkább a nagyra. A nagy írottra.

– Mit vétettek neked azok a bö betûk? – Nem hagyják magukat leírni. Kivált a nagy írott. Hol a képit fújja föl, hol a ha-

sát dülleszti ki. Mintha csak engem akarn bosszantani. Mert a padtársamnak bezze engedi magát leírni. De még milyen szé pen engedi, hogy még a tanító néni i megdicsérte az ô nagy bö -jét. – S a tiedet?

– Megmosolyogta. És megfogta a ke zemet, hogy ketten írjuk le. – És sikerült?

– Sikerült, úgy, ahogy. De amint tovább lépett a tanító néni, s magam akartam leírn megint úgy kidüllesztette a pocakját, úg beszívta a képét, hogy mérgemben elkezd tem sírni.

– Sírni, ekkora fiú létedre? – ámult el kisfiú édesanyja.

– Sírni hát – pityeredett el újra a kisfiú az osztály meg kacagni, röhögni. Én több nem megyek a bö betûvel iskolába – sírt jobban mondva bôgte most már el magát kisfiú, s odabújt az édesanyja kötényéhez