Page 9 - 7szinvirag_borito_sima.indd

Egyik nap új tanító néni jött az osztá-lyunkba. Hallottuk, hogy a miénk beteg, és pár hétig hiányzik majd. Nagyon saj-náltuk ôt, és ezért csúnyán fogadtuk az új tanító nénit. Lármáztunk, rendetlenked-tünk. Ô ránk nézett szigorúan, egy csepp mosoly sem maradt az arcán. Elcsende-sedtünk, de nagyon bánatosak voltunk. Alig értem haza aznap, eszembe jutott, levelet kellene írni a mi tanító néninknek. Mindjárt munkához kezdtem. Leírtam, mit mondtak be az iskolarádióban, mit csinál-tunk az iskolában. Azt is, hogy Bogár új sapkát kapott, s Kelemen máris letépte róla a pompont. Ezen összeverekedtünk, de megbékéltünk, mert kiszórt a padra egy zacskó selyemcukrot: nesztek! Szóval leír-tam mindent, ami fontos és érdekes, és mi-elôbbi javulást kívántam.

Átmásoltam a piszkozatot levélpapírra. Nem sikerült elôször, csúnya lett másod-szor is. Öt levélpapírt rontottam el, míg végre a hatodik olyan lett, amilyet az em-ber elküldhet a tanító nénijének, akit szeret. Másnap a nagyszünetben, amikor az „Új” átment a tanári szobába, ráültem a pad tetejére, felolvastam a levelet, és aki akarta, aláírhatta. Tolongtak körülöttem a gyerekek, mint méhek a kaptár körül. Min-den rendben ment addig, amíg csak a kis mafla Volrábra nem került a sor. Aláka-parta a nevét, és búcsúzóul ott hagyott egy jókora pacát.

– Folyik a töltôtollam – mentegette ma-gát.

– De nem úgy van az! Épp eleget dol-goztam ezen a levélen! Hatszor írtam át! Te meg idejössz, és itt hagyod magad után ezt a nagy pacát! Akárki veszi kezébe a levelet, azt gondolja, én írtam, én is csúfítottam el. Sokat kínlódtam az írással, nem csoda, hogy dühös lettem. Fogtam a tollam, és odakanyarítottam, hogy érthetô és világos legyen:

A pacát Volráb ejtette. Azt mondja Bogár:

– Olyan kis mafla ez a Rozi. Kétbalke-zes. Ne bántsuk!

Jó. Ó, ne bántsuk! Elôvettem a levelet, és kijavítottam az utóiratot. 1

Most így festett:

A pacát nem Volráb ejtette.

Csak azt a kis „nem” szócskát szúrtam a szavak közé.

De Kelemen csóválta a fejét.

– Mégse lesz így jó – azt mondja –, mert így csak egy dolog biztos. Az, hogy nem Rozi a bûnös. Bárki más, de nem ô. Pedig ô volt. Ez nem igazság. Ebbe én nem megyek bele. Adjátok ide azt a levelet – ki-abált –, majd én kijavítom! És átírta az utóiratot. Így: A pacát nemcsak Volráb ejtette.

Óriási! Nagyot léptünk elôre evvel a „csak” szócskával, és volt, aki már jónak is találta így a dolgot. Betettem a levelet a bo-rítékba: most már leragasztom. De nem. Mégse. Rozi ül a padban, vörös, mint aki kanyarós, pityereg. És mi az, hogy „nem-csak” Volráb? Hát még ki? Nem szép az ilyen gyanúsítgatás.

A paca