Page 112 - hetsznvilag.indd

tápiószele ma sem valami nagy faluja pest megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Aki magabíró ember volt, az beállt honvédnek. Asszonyokon, gyere-keken, öregembereken kívül senki se ma-radt otthon.

Annál nagyobb volt az ijedség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a kanászgyere-kek 1 a mezôrôl:

– Jön az ellenség! A vezérüknek rettentô nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.

Az asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az öreg bíró rájuk nem parancsol:

– nem ürgeöntés lészen itt most, asszo-nyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapá-tot, sulykot 2 fogjon a kezébe, avval köszönt-se a kisajtóban a németet.

maga az öreg bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát, mikor egyszerre csak meg-harsant a trombita a faluvégen.

– uccu, mákos! – rikkantotta el magát a bíró. – hiszen ezek a mieink!

nem németek voltak azok, hanem Dam-janich vörössipkásai. Lobogó szakállú vezé-rük maga Damjanich tábornok. Útban vol-tak Bicske felé. Azaz csak igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám tyúkkal, kaláccsal. A templom tér zöld pázsitján terítettek nekik. ott telepe-dett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón. ott fogadta a szeleieket. A szelei bíró például arra kért engedelmet Damja-nichtól, hogy odaadhassa az apai örökségét az osztrákoknak.

– micsoda kelmednek az apai öröksége? – nézett nagyot Damjanich a különös kérés-re.

– német Andrásnak hívnak. De én mától fogva magyar Andrásnak szeretném maga-mat hívatni.

Damjanich jót nevetett a furcsa ötleten, s odafordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülötte: – mi járatban van, szülém?

Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy közelrôl megnézhetné: igaz-e az, hogy Damjanich köpenyét rostává lyuggatták már a golyók?

– Biz igaz, lelkem – mosolygott a tábor-nok, s poros, kerek köpenyét szétterítette a földön. csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.

nem telt bele fél óra, vagyont ért az a rossz köpönyeg. teleszórták a szelei asszo-nyok nyakba való gyönggyel, ezüst fülbe-valókkal, aranygyûrûkkel. Kinek mi drága-sága volt, mind odahányta rakásra.

– A hazának adjuk, fegyverre, katonára! – Van már hadi kincstárunk is – mosoly-gott a tábornok, s érezte, hogy könnybe lábad a szeme.

Öreg vak koldus botorkált hozzája a temp-lom sarka felôl. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. rongyos szûre 3 sarkát egy lompos kutya ráncigálta elôre. – Szegény koldus vagyok – kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a tenyerébe. – isten megáldja kendet!

Az öreg csiha fakó orcája tûzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csen-gett, mint az ezüst:

– nem alamizsnáért 4 panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a hazámnak. Legalább a tábor-nok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tôlem a kutyámat, a Guruj kutyát! Az emberek kacagtak, Damjanich maga is elmosolyodott:

– Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a hábo-rúban?

– Ô a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyebem sincs – motyogta zavarodottan. – tábornok úr – mondta resz-ketô hangon –, legalább a botomat fogadja el! nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.