Page 19 - hetsznvilag.indd

Az osztály szép csendben fogadott. Felálltak, köszöntek, ahogy szokás, és néztek rám kitartóan, kíváncsian. csak egy szeplôs kislány dermedt meg, amikor felismert. Ô nem szólt a találkozásunkról. Én sem. Bemutatkoztam a gyerekeknek. Azonnal megláttam a két üres helyet. mert az osz-tályban minden hely foglalt volt, csak az ablak mellett, az elsô padban nem ült senki. Két táska tátogott árván ott, rendetlenül. Sebtében hagyhatták ott a tulajdonosok! Gyorsan felléptem a katedrára. Leültem. Szorosan az asztal mellé húztam a széket. A két gyerek benn kuksolt az asztal alatt. Lábammal éreztem a ruhájuk anyagát. Vártam, hogy megijesszenek. De nem ijesz-tettek. most mit csináljak?

Felolvastam a névsort. Úgy lehelte mind-egyik a „jelen”-t, úgy álltak fel, olyan nesz-telenül, mintha lepkék laknák a harmadik osztályt.

Auer margit és Kalmár Béla nevére nem jött visszhang. tehát ôk ültek odalent. Éreztem, hogy valamelyik mocorog, bizto-san elzsibbadt a lába.

– Sajnálom, hogy ezt a két gyereket nem láthattam.

Becsuktam a naplót. Az osztály dermed-ten hallgatott.

– ugyan hol lehetnek? – néztem szembe velük.

– Úgyis tetszik azt már tudni – emelke-dett fel egy fiú a hátsó sorokból röstelkedve. – tudom.

– Akkor meg miért nem mennek a helyükre már?! – rikoltott valaki türelmetle-nül.

– mert nem férünk ki a tanító nénitôl – fortyant föl az asztal alatt az egyik lakó. Felharsant az osztályban a nevetés.

Akkor lépett be az igazgató. hófehér hajával jóságos télapóra emlékeztetett. – Üljetek le, gyerekek! – mondta kedve-sen. indult az íróasztal felé, le akart ülni ô is, ha csak egy percre is, ez már így szokás. De én megelôztem. Visszazökkentem a székre gyorsan és nagyon neveletlenül. Az igazgató rám csodálkozott. nem értet-te szegény, miért nem engedem ôt az író-asztal közelébe. néhány percig maradt csak, néhány év eleji tennivalót közölt az osztállyal. mielôtt kiment, megkérdezte: – nem hiányzik senki?

– nem hiányzik senki – feleltem én nagyon gyorsan, szabályosan, és akkor már fel mertem állni.

Alighogy becsukta az ajtót, már mászott is elô a két asztallakó, önként és bömbölve. még ki se értek egészen, még négykézláb volt az egyik, már kérték a bocsánatot sza-porán.

– miért akartatok megijeszteni? – kérdez-tem majdnem részvéttel.

– Én nem akartam. nem is akartam bemászni – szipogott a kislány. – hát akkor?

– nekünk kellett. mi vagyunk a legkiseb-bek.

A fiú villámló szemekkel nézett az osz-tályra. Sokáig készülôdött, valamit monda-ni akart, azt láttam rajta.

– Buta vicc volt – összegezte végül is a véleményét.

– Szerintem is –mondtam, és elôkerestem a zsebkendômet.

A kislány még mindig sírt, neki adtam. A könnyei mögül aprólékosan megnézte a zsebkendô mintáját, aztán megnyugodva beletrombitált.

n agy k ataLin