Page 40 - hetsznvilag.indd

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik ôt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidôsebbiken:

– Felelj nekem, édes leányom, hogy sze-retsz engem?

– mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.

– hát te, édes leányom? – kérdezte a középsôt.

– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellôt.

– no, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad, hogy sze-retsz?

– Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelte a kicsi királykisasszony. – mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király. – Kitakarodj az udva-romból, de még az országomból is! ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegye-lem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi király-kisasszony, s betévedt egy rengeteg erdôbe. onnan nem is tudott kivergôdni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdôbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendô is eltelt volt, arra vetôdött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málna-bokrok közt. De a királykisasszony is észre-

vette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

utánamegy a királyfi, s beszól: – Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odú-ban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi

– hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni. harmadszor is kérdi a királyfi:

– hé! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a király-kisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szi-pogva-szepegve. rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erôsen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ô. megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküd-tek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no. telt-múlt az idô, a fiatal pár nagy békes-ségben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király: – no, feleség, én akkor, amikor elôször megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. mondd meg nekem a tiszta valóságot.

– Lelkem uram – mondja a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kér-dezte az édesapám, hogyan szeretem ôt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. – Jól van – mondta a király –, majd csi-nálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befor-