Page 50 - hetsznvilag.indd

Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hal-lottam. Ô volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett 1 . házainak, pusztáinak, major- ságainak 2 maga se tudta számát. négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.

no, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még gazdagságánál is na- gyobb volt Kereki uramnak.

– Aki pénzes, legyen kényes – ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt meg-kívánta, hogy ôelôtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ô is rávicsorította a fogát nagy leereszkedôen, hanem a süvegét 3 ak-kor se billentette meg.

– ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója – szokta mondogatni kevélyen.

A nagyapám nagyon szomorú alkalom-mal látta elôször a kevély Kerekit. Arra vir-radóra, mikor a falujuk porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott embe-rek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki. hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr elôtt!

– hátha megszállja a jó lélek – gondol-ták magukban –, és vet egy kis segedelmet a falunak.

Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fejében. hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény ván-dorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.

– hát az miféle jöttment ott? – horkant oda mérgesen Kereki. – tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni? – nem ismerem az urat – felelte csönde-sen a diákféle.

– micsoda, hát nem lehet énbelôlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok? – kia-bálta Kereki nekivörösödve. – Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesbôl 4 ôket. Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy meg-csendültek benne az aranyak.

De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza. – meg nem süvegelem senki száz ara-nyát.

Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzava-rodott Kereki.

– nini – mosolygott kínjában –, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven ara-nyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?

A szegény diák megcsörrentette a marká-ban az ötven aranyat, becsúsztatta a men-téje zsebébe, aztán legyintett a kezével. – hja, atyámfia – most már csak így tisz-telte Kereki uramat –, nekem is van most annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek elôbb, mint kelmed nekem?

De már erre egészen meghökkent kevély Kereki. Különösen mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.

meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.

– Kedves öcsémuram – kérlelte szépen –, fogadja el tôlem ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszöntésével!

A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:

– hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza. Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az három-szor is kapja le a süvegét a magam formájú módos ember elôtt.