Page 92 - hetsznvilag.indd

1703 nyarának egyik reggelén három, izzadságtól párás ló fújtatott egy parasztház udvarán. Gazdáik napokon át nyargaltak megállás nélkül. rákóczi fejedelemhez igyekeztek lengyel földre…

rákóczi és kísérete másnap reggel ért a magyar határ közelébe.

– Vajon itt vannak-e már a hadak, ezre-des uram?

– Bizonnyal itt – bólintott Esze. – ide kel-lett érniük ennyi idô alatt.

talán két óra sem telt el, s Esze tamás figyelô tekintete elôtt a távolban néhány zászló tûnik fel. Azután lódobogás zaja szûrôdik hozzájuk. Késôbb érezni, amint tompán, nagyon gyöngén remeg a föld. néhány perc még és a lovasok megérkez-nek.

– A többiek? – kérdezi Esze.

– Jönnek a talpasok 1 is – mondja az egyik hadnagy. – Egy negyedórába belete-lik, amíg ideérnek.

Valóban nem sok idô kell: kürt harsan, és egyetlen szál zászló alatt jön a kuruc gya-loghad.

rákóczi most megjelenik elôttük… Sap-kák röpülnek a magasba, botok, kardok, lándzsák. Zúg, árad, zeng a vivát 2 !

A fejedelem mozdulatlanul ül nyergében, és nézi, nézi katonáit. nem lehetnek töb-ben ötszáznál. Lovas talán csak ötven mindössze. A talpasoknak szinte fegyverük sincs. néhány kezében lát csak rossz, paraszti puskát, néhánynál kardot, a többi-nél kiegyenesített kasza, kapa vagy puszta dorong.

rendületlenül hullámoznak, özönle-nek…

rákóczi elborult arccal nézi ôket. most látja csak, micsoda feladatot vállalt. Fele-meli kezét, mire lassan csendesség lesz. – Emberek! – kezdi. – Kurucok! Katoná-im! Elérkezett tehát a napja, hogy hitet tegyek elôttetek édes hazánk iránti forró szeretetemrôl. Egyedül a képtelenül sanyar-gató német rontására és édes hazánk meg a szegény nép nyomorúságának megváltá-sára ragadtam fegyvert. Megesküdtem még májusban a zászlókra, amelyeket küldöt-tem néktek, hogy semminô 3 bajban el nem hagyom a bennem bizakvókat. Ezt az eskü-vést megismétlem most elôttetek! Immár örökké egybeforraszt bennünket a kettôs kemény kapocs: az én esküvésem és a tié-tek! Igaz ügyünket most már el nem hagy-hatjuk többé! Most tehát, szeretô híveim, tüstént állítsatok ôrséget, hogy meg ne ismétlôdhessék a dolhai szomorú futás. Aztán pedig: édes hazánk és a szegény nép szabadságáért, elôre!

rákóczi elhallgat. Kezét a szeméhez emeli, neki magának is kibuggyant a köny-nye. De sírt ott majdnem mindenki: ôsz hajú, munkában megtört, sokat látott job-bágyemberek harapdálják az ajkukat, hogy erôt ne vegyen rajtuk a zokogás… milyen régóta várják ezt a napot!

Felzúg az éljen. Aztán a sokaság rákóczi keze alatt rövidesen hadi sereggé válik, és elindul magyarország felé…

H egedüs g Éza Írásának