Basic HTML Version
Boldizsár Ildikó: A Nap és a Hold találkozása
Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot,
csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni
azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, so-
hasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan
végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol
kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vi-
gasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg.
A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, sem
a folyókról és tengerekről, amelyeknek ők fodrozzák vizeit. A Hold a virágokról sem
hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, amely oly különös
módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a leg-
magasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot.
Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be az ég másik felét,
hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban a másik oldalon útjára indul-
jon a Nap.
A Nap pedig sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni a hidegét, sietett föl-
melegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a szél-
lel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőkből, a
földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugo-
kat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és so-
sem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem lát-
ta soha, eszébe sem jutott, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő
nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltották egymást, rendben, ahogy kellett,
mikor egy éjszaka minden megváltozott. Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen,
s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította és elbeszél-
getett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől estig az
eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a
Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a szokásos időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után
megtorpant, alig tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és
egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen ma-
gasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már
elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelségétől a
Hold kibillent egyensúlyából, és sebesen zuhanni kezdett feléje, húzta magához a Nap
ereje.
38
irodalom5_minion_puha.indd 38
3/21/13 1