Page 103 - AP032603_Napi(s)_gyakorlo3_beliv.indd

Olvasd el a mondát, majd oldd meg a feladatokat!

A galambok

Isten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szo-morú halálát Béla király is, ha hű vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erőnek erejével el nem viszik a csata teréről. Két vitéz kétfelől megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király éle-tét, elvágtatván torony irányba, árkon-bokron át, hegyeken-völgyeken keresztül. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sűrű rengetegben: nyomukat vesztette az üldöző tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az orszá-gában. Nem puha párnára, kemény kőre. De nem érezte a kőnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt.

– Mért nem hagytatok ott – kesergett a király –, hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hű vitézek vigasztalták a királyt:

– Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország! Velünk a magyarok Istene!

A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország.

Kimerülten dőlt le, fejét a kőre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá: – Adjatok egy csepp vizet!

A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyife-lé indultak a rengetegben, tűvé tették az erdőt, de sehol forrásra nem találták. – Úgy látszik, a források is kiszáradtak – mondta a király nagy szomorúsággal. – Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illően haljak meg!

A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna vala-mennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre: – Ó, uramteremtőm, mutass utat nekünk!

S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdőben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét.

– Nézzetek oda! – kiáltott egy vitéz. – Vadgerlicék!

Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdőn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb egy magas sziklahegynek a tetejére.

– Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére! Hátha találunk ott galambtojáso-kat!

Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gon-dolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegőbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván:

– Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk.

A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok.

10

7 .

AP032603_Napi(s)_gyakorlo3_beliv.indd 101 11/2/15.