Page 39 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

37

Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi fejedelemnek. Tűz az esze, villám a karja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában, pajkos tréfák kieszelője békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtől kezdve az utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind első volt a Rákóczi népe.)

De nemcsak a kurucok szerették Furfangos Támadit, hanem a labancok is. Az újvári csatá-ban ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy tán akkor sem örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a hadi-szerencse.

– Hát kelmed a híres tréfacsináló? – vette szemügyre Heister generális, a labanc hadak fő-vezére. – No,majd meglátjuk, hány zsákkal telik! Doria generális is megveregette a vállát, aki szintén nevezetes labanc vezér volt abban az időben.

– Mi is szeretjük ám a tréfát – mondta mo-solyogva. – Itt pedig lesz ideje hozzá kegyel-mednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem szabadul.

– Bánom is én – vont vállat a kuruc had-nagy. – Legalább kipihenhetem magam. Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után. Jól érezte magát Újvárban, egész nap aludt a medvebőrös kanapén, este együtt poharazgatott a labanc tisztekkel, és úgy elmu-lattatta őket bohókás ötletekkel, hogy belefáj-dult az oldaluk a nevetésbe.

– Sohase eresztjük többet vissza kegyelme-det – ölelgették a generálisok.

– De el sem megyek ingyen – nevetett Rá-kóczi hadnagya. – Jobb itt, mint a kuruc tábor-ban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki: eredj, fogj magadnak labancot. De itt, úgy né-zem, nem élnek kurucpecsenyén.

Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi tábo-rából, s pecsétes levelet mutatott Heister a hadnagynak.

– Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc foglyot ajánl föl érette. Mit üzenjek neki?

Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmá-ját, hogy könnybe borulását meg ne lássa a né-met. Mégis meglátta. Azt gondolta magában. „Fáj neki itt hagyni a jó helyet, a vidám cim-borákat.”

A hadnagy pedig ennyit mondott:

– Megmondtam már, hogy ingyen nem me-gyek. Ezt üzenje meg generális uram a fejede-lem őnagyságának is.

Ettől fogva nem is igen vigyáztak a laban-cok Támadira. Maguk közé valónak számítot-ták. Jöhetett-mehetett a várban szabadon. Ha a várkapu előtt gyakorlatoztak a katonák a szabad mezőben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.

Egy szép őszi délben is ott beszélgetett Heister generálissal, amikor nyargal be a ka-pun valami labanc vitéz, kötőféken vezetve egy gyönyörű pej lovat.

– Kié ez a fejedelmi állat? – állította meg a generális.

– Doria uram őkegyelméé – tisztelgett a la-banc. – Az imént vette száz aranyon a priboji lócsiszártól 1 .

– Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! – mondja Heister nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott neki százegy aranyat.

– Add oda Doria uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig kössétek az istállómba! A lovat még el sem vezették, mikor már jött Doria generális, csörgetve az aranyakat az er-szényében.

– Szavamra mondom, nem adom neked a lovat! – kiabálta haragosan.

– Én meg szavamra mondom, hogy enyim lesz a ló! – ütötte össze Heister a sarkantyúját. Többről többre mentek, annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó pajtások voltak.

– A macska bánná a lovat – legyintett Heis-ter –, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az enyém lesz.

Furfangos Támadi