Page 41 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

39

A hét Czötkény

A diadalmas újvári csata után egy nagy baju-szú, kurta derekú kuruc vitéz állított be Rákó-czi sátorába. A fejedelem éppen Bercsényi Miklóssal tanácskozott, de azért mindjárt jó kedvvel kiáltott rá az öreg katonára, aki úgy állt a sátorajtóban, mint a cövek.

– Mi baj, vitéz Czötkény uram? Tán föltá-madtak a labancok? – Azok ugyan nem.

– Biz én már kivágtam a labancból a részem ötödfél esztendő óta, nagyságos fejedelem. Azért szeretnék már most hazaszabadulni! A fejedelem nagyot nézett.

– Micsoda? Tán álmodik kelmed, Czötkény uram?

– Nem én, nagyságos fejedelem – szégyen-kezett a kuruc. – Hanem mikor hajnalban hunytam egy kicsit a ló hátán, akkor álmod-tam. Otthon jártam a famíliámnál, a rongyos kastélyban. Virágzottak a szilvafák, csengett a kolomp, kis árváim a nyakamba csimpaszkod-tak...

A fejedelem bánatosan hallgatott, de Bercsé-nyinek a haragos nevetése közberecsegett: – Hát akkor szaladj innen, vén Czötkény, mert nem akarom megérni, hogy egy kuruc a szemem láttára sírva fakadjon!

Szegény öreg Czötkény csak tátogatta a szá-ját, mint horgon a potyka.

Kínjában nem tudott mást mondani, csak azt: – Ötödfél esztendeje nem láttam a... a... a méheimet. Majd rám sem ösmernek szegé-nyek.

– De még meg is csipkedhetnek, vén medve – mérgeskedett Bercsényi, a fejedelem pedig csak annyit mondott csendesen:

– Hát menjen kelmed, isten hírével! S emlé-kül válasszon magának egyet a paripáimból! Dehogy választott paripát szegény Czöt-kény, dehogy! Örült, hogy gyalogszerrel kisur-ranhatott a táborból. Úgyis visszahúzta a szíve, és meg kellett fordulni minden lépésnél. Igaz, hogy abban a nyomban visszakapta a fejét, mert a tábori lobogók csúfondárosan lobogtak feléje, kegyetlen csattogással:

– Hahaha, hehehe! Várják a méhek, a mé-hek!

(...) Bizony sírhatnékja volt az öreg Czöt-kénynek, mikor éjszakai pihenőre lehevert a Lószaggató-erdő öreg tölgyei alatt. Nem is azért vette le az iszákját a hátáról, hogy enniva-lót keressen benne, hanem csak azért, hogy a feje alá tegye vánkosnak. S álmodott rajta olyan szépet, hogy nem győzött mosolyogni. Eszébe jutott álmában minden porontyának a neve: Já-nos, Máté, Simon, Tamás, Benedek, Gergő. Az bizony, Gergelyke odamászott az ölébe, s ugyan megrángatta a bajusza lobogóját... – Hohó, hé! – kiáltott Czötkény apó, s ahogy felnyitja a szemét, hát csakugyan rángatja ám egy öklömnyi kis legényke, de nemcsak, hanem ugyancsak.

– Ejnye, bácsi, de nehezen nyitja föl kelmed a szemét! – zsörtölődött a kisgyerek.

Czötkény fél könyökre dőlt, s hunyorgó szemmel nézett körül a reggeli napfényben. Hat siheder gyerek fogta körül: éppen mintha csak az ő édes vérei volnának. Azt hitte, még most is álmodik, s vissza akarta a fejét ereszte-ni az iszákra.

– Ohó, bátya – kiáltott rá csengő hangon a legnagyobb fiú, deli tartású, büszke nézésű le-vente –, előbb mutassa meg kelmed, melyik a legrövidebb útja Rákóczi táborának!

De már erre felült az öreg Czötkény, de még föl is ugrott.

– Mi keresetetek van nektek ottan, szép öcséim?

– Be akarunk állni kurucoknak!

– Kujucsoknak! – bizonyította a pöttöm kis legény is, rettentő vitézül hadonászva egy szá-raz kóróval.

De már erre megint le kellett ülni Czötkény-nek a földre, hogy jobban nevethessen.

– Jaj, lelkeim, nem ott árulják a nádmézet, ha azt akartok szopogatni! Aztán ki az apátok, hogy így szélnek eresztett benneteket?

– Nemes Czötkény Bálint a becsületes neve. Rákóczi katonája, ha ismeri kelmed – pattog-tatta büszkén a gyerek levente.