Page 52 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

50

Sipka, akiről mesélek, inas volt egy pesti ács-mesternél.

Abban az időben örültek az ácsmesterek, ha inasuk volt. De nemcsak az ácsok, hanem min-denféle mesterek, mert a legények elmentek honvédnek.

Hej, ment volna Sipka is, mikor az ácslegé-nyek, inasok otthagyták a gazdájukat. Együtt sorozták be őket a diákokkal, fejükbe nyomták a honvédcsákót. Sipka is ott settenkedett a so-rozóbizottság körül, míg egy nagy bajuszú ka-pitány rákiáltott:

– Nemmégy mindjárt haza, te Hüvelyk Matyi! Sipka szégyenkezve futott el. Hát tehet ő ar-ról, hogy alig látszott ki a földből? A szívébe pedig nem láthattak. A szíve tele volt lelkese-déssel, hazaszeretettel. Könnyes szemmel fa-ragta tovább a gerendákat, deszkákat. A gazdája vigasztalta: – Ne búsulj, fiam...

– Már hogyne búsulnék – felelte –, mikor gazduram is búsul, mert az öregsége miatt nem vitték el honvédnek.

– Igaz biz az – felelt sóhajtozva az öreg ács. – De azért lehet, hogy még mi is tehetünk va-lamit a hazáért. Csak várjunk türelmesen! Nagy csaták, háborúk híre érkezett. Az öreg ács esténként elolvasta az újságból a csaták hí-rét, Sipka lángoló szemmel hallgatta. Győztek a magyarok mindenfelé.

– No látod, fiam – mondta az ács – , nélkü-lünk is győznek a honvédek. Sipka azért csak tovább búsult.

Fordult az idő. Vesztett csaták, vesztett ütkö-zetek híre érkezett.

– Hej, ha én ott lettem volna, megmutattam volna – kiabált Sipka. – Inkább meghaltam volna, mintsem hátráljak.

– Nono – szólt az ácsmester –, meghaltak elegen.

Egyszerre Budavárába is bevonult az ellen-ség. A várfalakra ágyúkat raktak, az ágyúk csö-vét Pest felé szegezték, és lőtték a várost. Sipka a gazdájával egy mély pincébe rejtőzve hallgatta az ágyúk dörgését.

Napokig szóltak az ágyúk. A pesti házak ro-mokban hevertek, az emberek meghaltak vagy elmenekültek.

Sipka esténként kilopódzott a pincéből. Kö-rülnézett a romba dőlt városban.

Egy este eszeveszetten rohant haza, majd a nyakát szegte a pincelépcsőn.

– Gazduram, itt vannak a honvédek! Ostro-molják Budát!

Az öreg ács egy szót se tudott mondani örö-mében, csak megölelte Sipkát.

– No, Sipka – mondta aztán –, most követke-zett el a mi időnk. Van a padláson egy tucat há-romszínű zászlóm. Régi követválasztási zászlók. Most kitűzzük azokat a pesti tornyokra. Hadd örüljenek neki a honvédek a budai parton. Sipka nagyot ugrott örömében. Csakhogy tehet ő is valamit!

Mindjárt lehozta a zászlókat a padlásról. Az esti sötétségben szépen elindult mesterével. A budai várfalakról tüzet okádtak az ágyúk Pestre. Csapkodtak a golyók jobbra-balra. Sip-ka bátran haladt előre a belvárosi templomig. Ott derekára kötött egy lobogót, a rúdját a ke-zébe fogta, aztán fel a toronyra.

Nem volt az olyan könnyű mesterség, mint hiszitek. A torony falán nincsenek lépcsők. Sipka a villámhárítón kúszott fel, és a fal kiug-rásaiba kapaszkodott.

Nemhiába volt ácsmesternél. Eleget járt a torony tetején. A toronyfedés, tetőjavítás az ácsok munkája. Úgy kúszott felfelé, mint egy macska. Az öreg ácsmester nézett utána addig, amíg könnybe lábadt a szeme.

Sokáig tartott, míg Sipka a torony tetejére ért. Útközben pihent egy darabot, de egyszer csak odafönt volt. Kibontotta a zászlót. A há-romszínű lobogó ott lengett a torony tetején. A budai ágyúk gyilkos tűzzel dörögtek. Egyszer csak ezer meg ezer torok kiáltása hangzott át a Dunán. A hegyek visszhangzot-ták a kiáltást.

– Éljen a haza! – ezt kiáltotta húszezer hon-véd akkor, midőn rohamra indult a budai vár ellen.

Sipka, a híres toronymászó