Page 16 - AP040115_kesz_konyv

A megoldás egy „fecskepelenka”

A fecskegyerekek kereken három hétig kuksolnak a fészek-ben, mielõtt kirepülnének. A fiatal vörösbegyek, rigók, poszáták jóval hamarabb kiugrálnak, csakhogy nekik ilyenkor még nem kell repülniük (nem is nagyon tudnának), hanem csak bujkálnak az avarban és a bokrok között. Ne bántsd õket, ne nyúlj hozzá-juk! Anyjuk eteti õket az avarban. A kisfecskéknek viszont nyomban használniuk kell a szárnyaikat! Ha messzebbre nem is, de elsõ „nekifutás-ra” legalább a közeli villanydrótig, az udvaron végigvezetõ ruhaszárító kötélig vagy az öreg akác száraz ágáig el kell jutniuk. Ha valamelyikük véletlenül a földön landol-na, nyomban életveszélybe kerül, és bármelyik arra járó macska könnyûszerrel a kar-mai közé kaparinthatja.

A fecskefiókák tehát türelmetlenül üldögélnek, a kirepülés elõtt inkább már csak szoronganak a fészekben. Az istállók gerendáin költõ füstifecskéknél a sárga csõrök szépen egymás mellé rendezõdnek. A négy vagy öt fióka – csõrét a félgömb alakú fészek peremén nyugtatva – várja az eleséggel érkezõ szülõket. A fehér hasú és há-tú molnárfecskék az eresz alatt építik zárt, csupán egy bejárónyílással ellátott fész-küket. Ebben a lyukban csak egy, legfeljebb két fióka feje fér el. Így aztán az etetés után nyomban lökdösõdés, nyomakodás kezdõdik. A még belül lévõk igazuk tuda-tában megpróbálnak elõbbre jutni, hogy a legközelebbi etetéskor már õk táthassák a csõrüket a szülõk elé. Persze a bõséges légy- és szúnyogpecsenyének következmé-nyei is vannak, a fiatal fecskék elég gyakran ürítenek.

Amíg kicsinyek, anyjuk egyszerûen lenyeli a kis gombócot, de ké-sõbb már maguk intézik el a dolgot. Etetés után szépen kifordulnak a fészekbõl, és elpottyantják, amit el kell pottyantaniuk. A fiókákkal

teli fecskefészket mindig elárulja a földön lévõ kis rakás egészséges, fekete-fehér szí-nû ürülék. Sajnos éppen ezek a kis pöttyentések okozzák gyakran a feszültséget em-berek és fecskék között. Persze szegény madarak minderrõl semmit sem tudnak, fo-galmuk sem lehet arról, hogy ezzel bûnt követnek el.

Ami sok százezer éven át jó és célszerû volt a sziklafalakon épült fészkekben, az ma nemegyszer dühös kifakadások ihletõje az istállókban, az ereszek alatt vagy a tor-nácokon.

A probléma egycsapásra megoldódik, ha egy kis kartonlapot vagy deszkát erõsí-tünk a fészkek alá. A fiókák nyugodtan pötyögtethetnek, az ürülék a deszkára hul-lik, ahonnét õsszel (évente egyszer) el lehet távolítani. Hát nem ér meg ennyi mun-kát a legyeket, szúnyogokat pusztító kedves fecskecsalád?

Te biztosan soha nem fogsz fecskeriasztó mûanyag csíkokat lógatni az eresz alá vagy az erkély szögletébe, hogy a madarak tavasszal oda ne költözzenek. Sõt, annak örülnél, ha legalább egyetlen pár megtelepedne ott. Sajnos, ma még sokan nem így gondolkoznak. De ha majd látják nálatok a jó példát, a minden gondot megoldó fecs-kepelenkát, te pedig elmeséled, mennyi kedves percet és órát szerzett az egész csa-ládnak a fészkelõ fecskepár, néhányan biztosan átállnak a mi oldalunkra. És egyszer talán eljön az az idõ, amikor senki sem marad „odaát”.

Schmidt Egon Egy maréknyi természetvédelem címû könyve nyomán

14