Page 57 - AP042602_Napi(s)_gyakorlo4_beliv.indd

Olvasd el a történetet, majd oldd meg a feladatokat!

Deák Balázs

Deák Balázsról emlékezem mostan, arról a bátor jobbágyemberről, aki Szent László királyt egy ízben szörnyű haláltól mentette meg. Elmondom, hogy történt, mint történt.

Háborúba ment a király. Éppen Zala vármegyén húzódott át rengeteg nagy sereggel, s amer­ re elhaladt, a népek kicsődültek az út mentére, hogy színről színre lássák a világhíres királyt. Ott álldogált a népek közt egy szegény jobbágyember is: Deák Balázs. Öreges ember volt, de még jó erejében. Fiatalabb korában ő is király katonája volt, s hej, sok kunnak beverte a fejét! No, hanem az rég volt, ámbátor azt mondta Deák Balázs a népeknek, hogy ő most is jó szívvel beállana a király katonái közé, s tűzbe-vízbe követné a királyt.

– Haj, Istenem, csak még egyszer lássam uramat, királyomat – sóhajtozott, epekedett Deák Balázs –, örömmel feküdném az én koporsómba!

Hát amint így sóhajtoznék Deák Balázs, egyszerre csak rettentő nagy porfelleg kerekedik, hallik a kürtök szava, reng a föld a paripák dobogása alatt. – Jő László, jő! – kiáltják a népek.

Aztán csakugyan a porfellegből kiválik a király: egy fejjel magasabb volt a vitézeinél. – Ihol a király! – örvendezett Deák Balázs.

Épp akkor indult lefelé a hegynek a lejtőjén a király, utánasereglettek a vitézei.

De alig lép kettőt-hármat a paripa, mitől, mitől nem, megijed, s mintha szemét vették volna, vágtatott lefelé szörnyű vágtatással. Úgy látszik, a király mikor a tetőre ért, eleresz­ tette a kan­tár szárát, s mire megragadta: késő volt már. Ámbátor vasnál erősebb volt a keze, nem tud­ta paripáját visszatartani, az meg egyenesen nekivágott egy rettentő mély szaka­ déknak. Még egy-két lépés, s hanyatt-homlok zuhan László a szakadékba.

De ím, halljátok, mi történt! A szakadék szélén hirtelen meghőkölve áll meg a paripa, szinte hátra­esett, mintha bunkósbottal fejbe ütötték volna. Pedig nem ütötték fejbe bunkós­ bottal, csak egy ember fogta meg a kantárt, a zabla mellett, ettől hőkölt hátra. Deák Balázs volt ez az ember.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a király.

– Deák Balázs a nevem, felséges királyom. Míg fiatal voltam, katonája voltam. – Derék ember vagy, Deák Balázs. Van-e lovad?

– Nincs, felséges királyom. Szegény jobbágy vagyok, honnét volna? – No, ha nincs, adok én.

Azzal intett a király, hogy vezessenek elé egy paripát.

Mindjárt elővezettek egy szép fekete paripát. Föl is volt nyergelve, föl is kantározva. – Ülj erre a paripára, Deák Balázs. Amekkora földet benyargalsz ezen a paripán, mind a tiéd, s ez órától fogvást nemes úr vagy te is.

Felült Deák Balázs a paripára, s nekivágtatott a völgynek. Repült a paripa, mint a madár, egy pillantás múltán eltűnt a király szeme elől. A király meg tábort ütött a hegy tövében, s úgy várta vissza Deák Balázst. Vissza is jött ez, mire esteledett, alkonyodott. Leszállott a paripáról, kalapját levette, s úgy állt a király elé. – Na, Deák Balázs, jó nagy földet jártál-e be?

– Nagyot, felséges királyom, túlságos nagyot. Sok ez ilyen jobbágyembernek. – Mit akarsz mondani, Deák Balázs? Látom, hogy valami nyomja a szívedet.

– Nyomja, felséges királyom, nyomja. Mondom, hogy sok az a föld nekem. Adhatok-e belőle a jobbágytársaimnak? Hadd boldoguljanak ők is.

– Szívem szerint beszéltél, Deák Balázs – mondta a király megindultan. – Hát csak jut­ tass a társaidnak is.

Azzal a király Isten kegyelmébe ajánlotta Deák Balázst, s ment tovább vitéz seregével.

Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág III.

55

9 .