Page 61 - ezsterlanc_bori_egybe

59

A pártfogók

Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vad-almafára, amelyik az ablakom alatt ágasko-dik. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a reggeli napot, a délit meg mind beeregette. – No, öreg vadalmafa – ütöttem rá bosszú-san a derekára –, még egy nap az életed. Ne-kem útban vagy, haszna senkinek sincs belő-led, holnap reggel fejszét fogok a tövedre. Az öreg fa megrázkódott, levelei lassú reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe. – Nono, én is ott leszek akkor – mondta az öreg fa öreges nyugalommal. – Majd beszé-lünk még efelől egymással. Elküldöm hoz-zád a pártfogóimat.

Nem mondom, hogy szórul szóra ezt mondta az öreg fa, de az értelme ez lehetett, mert egy óra múlva már csakugyan előbújt a tövéből az első pártfogó.

– Mit a-karsz, mit a-karsz, mit a-karsz? – vartyogta mérgesen. Biz ez csak egy istenadta béka volt, a békáknak is csak a szegényebbjé-ből való. Folt hátán folt a szürke gúnyája, ijedt a szeme pislogása.

– Nini, hát te itt zsellérkedel? – léptem kö-zelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pi-rinyó békácska rezzent arra föl a fűből, hogy szinte elsikoltottam magam. Hanyatt-hom-lok ugráltak be a fa tövén levő lyukakba. Megesett a szívem a papucsos famílián, s föltettem magamban, hogy csak a derekán vágom el a fát. A tövének megkegyelmezek, hadd nevelje föl az öreg a kis békáit békes-ségben.

Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár fölemelkedik, és