Page 62 - ezsterlanc_bori_egybe

60

úgy mozog, mintha valami láthatatlan kéz integetne vele:

– Gyere csak, gyere csak!

Csodálkozva futok oda: hát egy finom ezüstfonál van ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska remekelte. No most már nézzük meg, hová visz.

A nyitott ablakon át a vadalmafához veze-tett ki. Ott volt a takácsműhely, ahol a fa de-reka háromfelé ágazott. Csakhogy nem le-gyecskék voltak a hálóban: egy kis zacskó fityegett benne, tele aranykölessel. A zacskó akkora volt, mint egy borsószem, a kölessze-mek aprók, mint a mákszem.

– Nini – mondom –, nyilván rossz idő jár a takácsiparra. A mester mezei munkára ad-ta magát. Nézzük, no, milyen volt a termés. Ahogy megérintettem a zacskóját, odaug-rik ám haragosan a pókocska, s nagy motol-lával eltakarja testével a zacskót. „Megeszlek, ha hozzányúlsz!” – bizonyosan azt akarta mondani a kaszáló lábaival.

Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem kö-les van abban a zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez erre nagyon. A fa oldalán a sűrű mohában csak úgy hemzseg a milliom apró bogárka. Valóságos vadon erdő ez, lehet benne va-dászni.

No, mondom, megkegyelmezek a fa dere-kának is. Nem teszem földönfutóvá a taká-

csokat. Én úgyis csak a koroná-ra haragszom.

A fa megrázta koronáját, s a levelek olyan vidáman verődtek össze, mintha csak kacagnának. Napáldozatkor azt is meg-tudtam, mit kacagnak. A fa sű-rű hegyében rigófészek volt; ak-kor szálltak haza a lakói. Ara-nyos dolmányuk átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fa-hegyben ugráltak. A kicsinyei-ket tanították fuvolázni. Gonosz ember, aki a madarat bántani tudja. Jaj, dehogy ten-ném szerencsétlenné ezt a bol-dog muzsikás családot! Megfenyegettem a botommal a fát:

– Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom a koronádat se. Aki annyi teremtésnek tanyát ad, azt én el nem pusztítom. Hanem azt az egy ágadat levágom, amelyik az ablak előtt hajlong.

Reggel aztán még egyszer szemügyre vet-tem a fát, és odakiáltottam Pankának: – Hozd ki, lelkecském, a kis fűrészt! – Hát nem a fejszét, apu? – szaladt Panka a fűrésszel.

– Nem szívecském, csak egy ágat vágok le a fáról.

Már rá is fogtam a fűrészt az ágra, mikor Panka megszólalt:

– Ugye, apu, ha kivágod a fát, nem volna helyette másik, mert a fának nincs gyereke? – Nincs, lelkem, csak termése. Ha azt elül-tetik, abból lesz a kis fa.

A halálra szánt ágat megrázta a szél a fe-jem fölött. A sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon. – Nézd, nézd – tekintettem körül a fán –, ezen az egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se.

S azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölem-be kaptam Pankát.

Csak hadd nevelje meg a termését az a sze- gény öreg fa!

Móra Ferenc