Page 64 - ezsterlanc_bori_egybe

62

Nagyeszű Pityóka

Jó száz esztendővel ezelőtt élt Erdélyben va-lami Szilidár nevű örmény 1 ember. Afféle vásározó kalmár 2 volt, tudta forgatni az eszét, a szerencse is szolgált neki, mégis beleunt a mesterségébe.

– Jobb földesúrnak lenni, mint kereskedő-nek – gondolta magában, s fölballagott gróf Teleki Jánoshoz, aki az időben a leggazda-gabb főura volt Erdélynek. Azt ajánlotta ne-ki, hogy megvenné valamelyik uradalmát 3 . – Nem kegyelmednek való az, Szilidár – nevetett a gróf. – Kegyelmedet az Isten is kalmárnak teremtette. Ha énbennem annyi furfang volna, mint kegyelmedben, magam is beállnék kalmárnak.

– Ne féltsen engem, méltóságos uram – hunyorított az örmény –, rászedem én még a földet is, csak hozzájuthassak.

– Nekem mindegy, Szilidár – vont vállat a főúr. – A nagyfai uradalmam eladó, ezer arany az ára.

– Az, amelyik azt a híres sárgarépát termi? – Tulajdon az. Az éppen kelmednek való lesz, jóravaló székely kertészek zsellérked-nek 4 rajta, csak bánni kell velük tudni. – Bízza rám, méltóságos uram – fogadko-zott Szilidár, s másnap kifizette a pénzt, har-madnap már ki is kocsikázott a nagyfai bir-tokra.

Ott pedig ugyancsak felkészültek az új uraság fogadására. Seregestül várták a hatá-ron a nagyfai kertészek, Pityóka Tamás volt a szószólójuk. Nagyeszű Pityókának hívták,

mert világlátott ember volt, sok idegen or-szágot megjárt katona korában. Mondott is az olyan beszédet Szilidárnak, hogy a fejét csavargatta bele.

A nagyfaiak csakugyan nagy fát mozgat-tak. Az volt a panaszuk, hogy az uraság ed-dig kétharmadát kívánta el a termésnek árenda 5 fejében. A kérésük meg az volt, hogy az új uraság felével érje be.

– Fele ide, fele oda: ez a legigazibb osztás, uram – mondta Pityóka.

Szilidár összeszedte a sete-suta képét, kegyelmesen elmosolyogta magát, s azt mondta rá: jól van.

A székelyek erre a vállukra kapták az ör-ményt, s úgy járták be vele a határt nagy há-lálkodás közt. De hiszen jó ember ez, nem-hiába szegény emberből cseperedett úrrá. – Az vagyok, fiaim, az – bólingatott Szili-dár –, soha ilyen gazdátok nem volt. Csak azt az egyet kötöm ki, hogyha osztásra kerül a sor, én választom ki, melyik fele az enyém a termésnek.

Földesurat még úgy meg nem éljeneztek, mint Szilidárt. S nagyeszű Pityókának még nagyobb lett a becsülete, mint azelőtt volt. Bizonyosan az ő ékes beszéde lágyította úgy meg az uraság szívét. Őt is küldték aztán be répaszedés idején is Szilidárhoz, hogy tessé-kelje ki az osztozásra.

– Megyünk, atyámfia, megyünk – felelte Szilidár –, csak a szekereket rendelem elő. Elő is állt a sok vasas szekér, Pityóka azt gondolta magában, hogy fele fordul annak vissza üresen. Minden szekéren egy-egy haj-dú ült, kard az oldalukon, puska a kezükben. – Minek ez a hadi nép, nagy jó uram? – ütődött meg Pityóka. – Nem jár mifelénk se török, se tatár.

– Hehehe, szükség lehet rájuk az osztozás-nál, hehehe – vigyorgott Szilidár. Az egész úton jókedvűen nevetgélt, s ahogy az urada-lomba értek, vígan huppant le a kocsiról: – No, emberek, termett-e szép répánk? – Buzogány helyett lehetne vele hadakoz-ni, jó urunk – mondták a nagyfaiak.