Page 108 - 7szinvirag_borito_sima.indd

Esôre állt az idô. Siettem haza, hogy meg ne ázzak. Feltartottam tenyeremet az ég felé. Csakugyan belehullott egy nagy esô-csepp. Hazavittem, s megnéztem a szo-bámban. A nagy esôcsepp még ott feküdt a tenyeremen.

– Ejnye, nem kívánkozol ki a társaid-hoz? Kieresszelek-e közéjük? – kérdez-tem az esôcsepptôl.

– Ha hívnak, megyek. Hiába marasz-talsz. Ha nem hívnak, maradok, hiába küldesz – felelte az esôcsepp.

– Mégy ám, ha eresztlek. De ha a mar-komat összeszorítom, tudom, hogy meg sem tudsz mozdulni.

– Úgy eltûnök, hogy észre sem veszed. – Kis csöppecske, ne légy olyan elbi-zakodott! Tudd meg, hogy nagy az ember hatalma!

– Tudom én azt. Láttam én már embert. Egyszer egy vízimolnárnak a malmát elso-dorta a megáradt patak. Úgy elvitte, hogy nyoma sem maradt. Én is abban a patak-ban voltam.

– Hát hogy kerültél ide olyan messz rôl?

– Nagy sora van annak.

– Hol, merre vándoroltál, fürge es cseppecske?

– Bevándoroltam én már az egész vil got, a tenger fenekétôl fel a csillagoki Nincs nyugalmam sehol. De utamat se tudja állni senki, semmi.

– Mikor születtél, te kis csöppecske? – Sok száz esztendeje annak. A pata elvitt a folyóba, a folyó a folyamba, a f lyam a tengerbe. A tengerbôl a nap m lege fölkapott, attól a szél elkapott, hava hegyek tetejébe ledobott, onnan a heg patak elragadott a völgybe. Völgybôl felhôkbe, felhôkbôl a földre már anny szor szálltam, hogy annak se szeri, s száma.

– Nagyon öreg lehetsz már, te vízcsö pecske!

– De megfiatalodom minden percbe Ma vízcsöpp vagyok, holnap pára, ho napután harmat.

– Szegény csöppecske, sokat fáradt már, pihenj meg itt minálunk.

– Nem lehet, már hívnak. Menne kell.

– De hát ki hívna téged? Ki parancs neked?

– A nap. Akárhonnan felszívhat mag hoz, s nekem mennem kell, ha akarok, h nem.

– Ne félj, csöppecske, én megvéde mezlek. Beteszlek ebbe a pohárba, a p hárkát leviszem a pincébe, ott ugyan me nem talál a nap.

A csöppecske nem felelt semmit. A t nyeremre tekintek, hát már eltûnt onna A zápor elállt, a nap kisütött, s felszippa totta a csöppet. A világ vándora ebben percben már ott lebegett fönt az égen, v lamelyik aranyszélû felhôben.

Móra Feren

ándora

106