Page 114 - 7szinvirag_borito_sima.indd

112

Két vállamra pedig ólomcsizmával oda-ült a bánat.

Hogy repült még az elôbb ez a kedves madár!… Hogy kiáltott csivitelve az isme-rôs vizeknek… fészket akart rakni, és most jóvátehetetlenül mindennek vége. Szemün-ket elöntötte a könny, és nem néztünk egy-másra.

– El kellene temetni – szipogta Péter. Megijedtem. Arra gondoltam, hogy a napsugárban, kéklô égben szálló madár nem kerülhet a föld alá. – Nem. Nem! – Hát akkor? – Várj!

A legszebb papírcsónakot kiválasztottam. Teleraktuk apró virággal, és reszketô kézzel ráfektettük a kis fecskét. Megsimo-gattuk zománcos tollát, lehunyt szemét és vártunk. Valami hiányzott még. Az ostoba bûn renyhén feküdt még szívünkön, és Pé-ter tért elôször magához.

– Hát akkor búcsúztassuk el. Levetette foszlott kis kalapját, rám n zett, kicsit szégyenkezve, és megcsókol a holt madarat. Odahajoltam én is. A to puha érintését még ma is érzem a sz mon.

A patak halkan locsogott, amikor út eresztettük a kis csónakot. Egy szitakö hintázva szegôdött kíséretnek, és mi parton levett kalappal, nagy szomorúsá gal mentünk mellette.

Mentünk, amíg csak be nem kanyar dott, és a patak be nem futott kis h jónkkal a nagy nádasok közé, ahol sír sziszegett a tavalyi sás, és a nádbug némán bókoltak a felhôk közé bukó na isten elôtt.

Azóta szívemhez nôtt nekem mind fecskemadár. Ha tavasszal érkezni láto most is leveszem a kalapom, és most elmondom az ôsi köszöntôt.

Fekete Istv

Láttuk ôket nagyon régen, vártuk ôket egész télen. Nyújtózunk a jó melegben, mint a füzek a berekben.

Lászlóffy Aladár