Page 113 - 7szinvirag_borito_sima.indd

A fûzfák akkor bontották leveleiket, a pa-takparton zöldülni kezdett a csalán, s egy korai lepke tántorogva repült a napsugár-ban.

Mi a parton hevertünk. Meguntuk már a papírcsónakokat ereszteni. Néztük az eget, néztük a vizet, és jó volt elnyúlni a napon a tél sok köde, borulása után.

Egyszer csak barátom – Puska Péter – felugrik, és felmutatva a levegôbe, elkiáltja magát:

– „Fecskét látok, szeplôt hányok…” – és szalad a vízhez arcát megnedvesíteni. Én utána. Arcunkról lepergett a víz, és

tünk, mert nem volt szeplô se.

e pedig kanyarodott egyet a leve eszállt a patak kiöntésére, ivott ôl, és csivitelve mondott valami a sietô hullámoknak.

Péter egy nagy, gömböly kavicsra mutatott: – Eltalálnád?…

– El, de nem akarom. – É felvettem a kavicsot.

– Nem találnád el. Mon dani könnyû…

A fecske még mindig ot totyogott a sáros kiöntésen, é nem figyelt ránk. Talán a fé szekre gondolt, melyet inné rak meg ragadós sárpéppel, talán a fiaira akik majd lesznek…

A karom meglendült, a kô elrepült, s felrebbenô kis fecskét elcsapta a levegôben Dermedten néztünk egymásra. Vége let a tavasznak egyszerre. A szám keserû lett, szívem ijedt és nehéz. – Te mondtad…

– Csak tréfáltam – dadogott barátom aztán rohantunk a fecskéhez.

Törékeny kis teste megvonaglott, szem fájdalmasan pillantott még egyet-kettôt szárnyai szétterültek, mintha véden akarna valamit, aztán nem mozdult többé.

Fecskemadár