Page 57 - 7szinvirag_borito_sima.indd

nevettünk. Azt már elárulhatom, hogy ki-csodán nevettünk: Öcsin. (…)

– Anyu! – kiáltott ki a fürdôszobából Öcsi. – Kérek uzsonnát, borzasztóan éhes vagyok!

– Rögtön – válaszolta anyu és tovább rendezett a szekrényben.

Eltelt tíz perc. (…) Gyomrát az éhség kaparta, mert panaszosan így kiáltott fel: – Anyu… igazán… meghalok az éhség-tôl!

– Rögtön – válaszolta anyu és kiment, hogy megöntözze a virágokat.

Öcsi elôvánszorgott a fürdôszobából. – Az uzsonna… anyu… – Rögtön.

Öcsi várt egy darabig, aztán megkérdezte: – Kriszti nem adhat uzsonnát? – De adhat. – Kriszti… – Rögtön.

Így rögtönöztünk mi felváltva, egy ke-rek félórán át, egészen addig, amíg Öcsi el nem pityeredett:

– Azt akarjátok, hogy éhen haljak? Nem, persze, ezt egyikünk sem akarta. Tulajdonképpen majd megszakadt a szí-vünk érte, de hiába, becsületre kell tanítani a lurkót. Anyu tehát kisétált a konyhába. – Jé,… – mondta tettetett csodálkozás-sal –, nincs kenyér.

Öcsi leszegte a fejét. Kezdett rájönni, hogy mire megy a játék. Persze öreg hiba lett volna most odapörkölni az orra alá, hogy „lám, lám, Öcsike, így jár az, aki nem megy el kenyérért…” Erre ugyanis minden gyermek, aki egy csöppet is ad a büszkeségére, csak ezt felelheti:

– Nem kell uzsonna. Már nem is va gyok éhes – és inkább elszárad a lábán minthogy bevallja a hibáját.

Nem elég, hogy ô tudja, ismerje is b ország-világ elôtt?

Anyu tehát nagyon okosan nem tet szemrehányást Öcsinek, hanem Krisztin kához fordult:

– Kislányom, elmész kenyérért? Mondanom sem kell, Krisztinka azt fe lelte, hogy rögtön, és készülôdni kezdett Elôször is a tükör elé állt, és gondosa megfésülködött. Aztán leguggolt, é hosszan válogatott három pár cipôje között – Kriszti, még nem mész? – kérdezt türelmetlenül topogva Öcsi.

– Rögtön – válaszolta nyájasan Kriszti és elmerengett afölött, hogy kabát nélkü menjen-e vagy kabáttal. Öcsi a két szob közt, a küszöbön álldogált. Leolvashattu az arcáról, mi játszódik le a gyomrában é az agyában. Amikor Kriszti már harmad szor fésülte át a frizuráját, az ô türelme i véget ért:

– Rögtön; azt mondtad, hogy rögtön – ki áltotta dühösen –, és még mindig itt vagy! – Sürgôs? – Kriszti úgy vonta fel a szem öldökét, mint egy valóságos filmszínésznô – Te nem tudod, hogy nálunk senkinek se sürgôs semmi?

Öcsi egy kicsit piros lett – máig is úg gondolom, hogy a méregtôl –, aztán sz nélkül fölkapta az asztal sarkáról a pénzt és futott a kenyereshez.

Hiába, így van ez már; ha az emberne korog a gyomra, egyszeriben rögtön lesz rögtön.

Méhes Györg