Page 92 - 7szinvirag_borito_sima.indd

90

A vihar tombolva szántott végig a rónán 1 . A fák recsegve-ropogva hajladoztak. A nö-vekvô sötétségben csak itt-ott lobbant föl a villám, megvilágítva a vesztett csatából menekülô bús csapat útját.

Czibak Imre a királyra pillantott. II. La-jos sápadt volt, és ez a sápadtság egyre na-gyobb lett. Csak a szeme lobogott különös tûzzel.

– Felség! – jajdult ki a fájdalom az óriás Czibak mellébôl. – Felség! Mély-e a sebe, uram?

Lajos tûnôdve figyelt bele a homályba. Lova nagy döccenésekkel himbálta. – Mély – mondta halkan. – Felség, ha megállanánk!... – Minek? – Pihenni.

– Még nem lehet – ingatta a fejét a k rály csöndesen. – Élve el nem fognak. Imre nem felelt.

A kis csapat vágtatott tovább. A kirá és négy lovag. Zord és komor volt az ar mindenkinek. A pirospozsgás legény halványak voltak, mint az éjféli kísértete Észre se vették, hogy a derék paripák cs dig 2 gázolnak a felhôszakadás árjában. Egy falkányi török martalóc 3 rebbe föl a cserjék közül. Egy pillanat, és me rohanják a menekülôket. (…)

Rövid volt a küzdelem, de irtózato Imre megragadta a király lovának kantá szárát és megfordult. A menekülés útját Csele-patak zárta el. Máskor csönd erecske, most tajtékzó tenger.

– Felség – tört ki belôle az aggodalo

A Csele-patak királysírja

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása 1860, vászon, olaj, 140 x 181 cm, Magyar Nemzeti Galéria