Page 140 - hetsznvilag.indd

talpalt a kiskutya egyre fáradtabban és egy-re éhesebben. Délfelé már szédelgett, és Bogáncs letért a gyalogútról. Óvatosan át-vágott a magas füvön, s amikor kibújt belô-le, lehasalt.

A parton, nekidôlve az egyik fûzfának, egy ember aludt. Bogáncs csak feküdt, de aztán orra izgatottan kezdte kapkodni a levegôt, mert a szél kenyér- és szalonnaillatot hozott az ember felôl.

A kiskutya nagyot nyelt, és felült, hogy többet lásson. Látott is! Szeme elhomályo-sult, suta farka verdesni kezdett, mert az öregember mellett ott hevert a tAriSZnYA! Bogáncs reszketett, és lábai szinte maguk-tól indultak el. De nem is tehetett mást. Az illatok mágnese egyre erôsebb lett, pedig a kiskutyában felcsapott az óvatosság, ame-lyet az éhség azonnal lenyelt. már olyan közel volt, hogy újra leült, és szemében nem volt más, csak a tarisznya.

„Az ember!” – kiáltotta most benne valami, s amikor Bogáncs odanézett: megdermedt. Az öregember szeme nyitva volt. – Éhes vagy, kiskutya?

Sütött a nap, s a nyár suttogó széljárásá-ban az emberi hang olyan volt, mint a simogatás.

Bogáncs lehasalt, és kis farkát fáradtan megcsóválta.

– nagyon éhes vagyok…

ha most az öregember hirtelen felül, vagy keze váratlan mozdulatot tesz, az éhséget legyûrte volna a félelem, és tovább bujdosott volna. De az ember nem moz-dult, és a keze is csak késôbb indult el a tarisznya felé.

ha tudtam volna, hogy találkozunk… többet hoztam volna…

Bogáncs szívszakadva nézte a kezét, amint lassan kibontotta a tarisznyát, és kenyeret tett félútra a tarisznya és a kutya közé. – Egyél, kiskutya, a tiéd! no, egyél! Ó, milyen régen hangzott el ez a bûvös szó, és milyen ismerôs volt, mégis csak hosz-szas tépelôdés után, hason kúszva indult el a kenyér felé, de a szeme az emberen volt, ugrásra készen. mivel azonban az öregem-ber oda se nézett, a kenyeret a szájába vette, kicsit odább vitte, és szinte rágás nélkül nyel-