Page 37 - Iresz_86ig.qxd

35

A vén feketerigó az út menti bokrokon szokott üldögélni. Kopott, fekete köntösé-ben órákig elgubbasztott egy-egy ágon. A sok-sok hallgatás közben bizony meg-fordult a fejében a gondolat, hogy igaza van-e a mondókának, amit a falubéli gye-rekek fújnak hazafelé menet az iskolából:

„Répa, retek, mogyoró, korán reggel rit-kán rikkant a rigó.“

A vén rigó meglen-dítette szárnyát, és alá-szállt a kert sarkában álló mogyoróbokorra. Egyszerre hangok ütöt-ték meg a fülét: – Tudod, én szívesen dalolok – mosolygott a retek. – Hiszen nem maradok itt sokáig, ki kell használnom a hát-

ralevô napokat... Két hét múlva értem jön-nek, és elvisznek a piacra.

S mély zengésû hangján elfújta a retekin-dulót.

A rigó megtapsolta a szép éneket. – Most már értem, hogy miért szerepelsz a mondókában. Csak arra lennék kíváncsi, hogy miként került melléd a sárgarépa. Nahát, támadt erre dühös morgás a rigó háta mögött.

– A nevem után ítélsz meg? – dörmög-te sértetten a sárgarépa.

– Régen, igaz, szebben neveztek: karot-tának meg merkôcének. Erdélyben ma is muroknak hívnak. De ha legtöbben sárga-répának ismernek is, az értékem azért nem csökkent! Sôt!

Répa, retek, mogyoró

Feketerigó

Retek