Page 59 - Iresz_86ig.qxd

A fakadó tavaszi erdô aligha szorul di-cséretre. Az alig bomló rügyek rengetege, ahogy halványzöld fátyolt borít az erdôre... Az ôszi erdô színváltó pompája is magáért beszél. De a téli erdô már kevésbé, kivált ha még csak nem is zúzmarás, nem is ha-vas, hanem a szó szoros értelmében tar: csupasz fákkal, csóró ágakkal.

Pedig akinek van szeme hozzá, ilyenkor ámulhat igazán a lombját lehányt erdô rej-telmein: ahogy feltárul az ágak kusza rajzolata, egészen a legvé-konyabb gallyacskákig. Eddig mintha zöld egyenruhában álltak volna a fák, egy hosszú-hosszú haptákba merevedett hadsereg hû katonáiként. Most kiütközik külön egyéniségük. Milyen dur-vák, torzonborzak a tölgyek! Nincsen bennük semmi hajlé-konyság, semmi finomság... Annál elôkelôbbek a bükkök: ezüstösszürke, sima ágaik hosszú és vékony, egyenes gallyakkal nyúlnak a semmibe...

S még hányféle fa tárja fel ilyenkor leg-igazibb valóját! S hányféle bokor! A kö-kénygallyak tövises szövedékébôl dércsíp-te bogyók kéklenek ki hamvasan, bár kissé fanyarul... Pirosak a szúrós bélû csipkebo-gyók is, élénk, tiszta színük még a hó alól is kisüt... Tél, tavasz, nyár, ôsz... Mikor nem szépek a lombos erdôk?

(Varga Domokos Erdôkerülôben címû

könyvébôl)

57

A sûrû erdôben kevés az aljnövényzet

Fenyves