Basic HTML Version
Valamikor, nagyon régen, a világ kezdetének elején lehetett, amikor az ember napokig
bolyonghatott, amíg egy másik emberrel találkozott. Nagyon nagy becsben tartották
az ilyen találkozásokat, mert az emberek vágytak a hírekre, különösen azokra, amelyek
külhonból érkeztek. Az idegennek szállást és meleg ételt adtak. Tátott szájjal hallgatták
az érdekesebbnél érdekesebb történeteket.
A cigányoknak abban az időben volt becsületük, szívesen fogadták őket a tábortü-
zeknél, s borzongva hallgatták az öreg cigányvajda
1
történeteit.
– Most pedig elmesélem, hogy nekünk, cigányoknak, mitől van ilyen szép, barna szí-
nünk, mert tudjátok meg, hogy nekünk is ilyen sápadt színünk volt, mint amilyen nek-
tek van. Bizony, barátocskám, valamikor mi is olyan sápkórosak
2
voltunk, mint ti.
– Még ilyet, fehér romák! – szólt közbe hüledezve egy legény.
– Vad népek elűztek minket otthonainkból. Akik túlélték a borzalmas mészárlást,
menekülni kényszerültek. Így lettünk mi hazátlanok, a világ vándorai. Mivel nem volt
otthonunk, ruhánk is csak annyi, amennyit magunkon viseltünk, kézenfekvővé vált
számunkra az a felismerés, hogy kezdetben olyan tájakon vándoroljunk, ahol szabad
ég alatt is lehet aludni, ahol melegen süt a Nap.
Reggel a kelő Nappal ébredtünk, s odatartottuk arcunkat a Nap sugarainak, mozdu-
latlanul sütkéreztünk, mint a sasmadarak. S amikor szivacsként magunkba szippan-
tottuk az életet jelentő fényt, útra keltünk.
Csak nézett, nézett bennünket a Nap, minden reggel szívélyesen ránk mosolygott. Mi
is nagyon szerettük a Napot, mert a mosolyából erőt merítettünk, s ezt tudta is a Nap,
mivel már akkor is nagyon öreg volt, és az öregek mifelénk bölcsek.
Egy napon így szólt hozzánk a Nap:
A Nap gyermekei
1
cigányvajda: a cigányok nagyobb csoportjának vezetője
2
sápkórós: sápadt, itt beteges színű
14
irodalom5_minion_puha.indd 14
3/21/13 1