Basic HTML Version
gyanakvással kerülgették, de a körülötte elhullott szemeket már szedegették… (Ilo-
na, Ilona, ha most velem lehetnél! Meglátnád, hogy egy kilencéves „ atalember” is le-
het fér .)
A foglyok közben belemelegedtek az evésbe, és már rajta álltak a tőrön. Jöttek, men-
tek, de a hurok még egynek sem akadt a lábába…
Nem baj. Majd beleakad!
Az első foglyot mindenesetre Ilona kapja!
A foglyok ekkor mintha gyeltek volna valamire, amit én nem láthattam, és látszott
rajtuk, hogy sietve kapkodják össze, amit még lehet, aztán: burr… fel a levegőbe!
De nem ám mind! Nem ám! A dicsőségtől könnybelábadt a szemem, mert egy ott
vergődött a tőrben, aztán pedig ijedten himbálózott meg velem a havas világ, mert a
bokrok mellett kutyával, puskával megjelent az édesapám…
Szinte éjszaka lett körülöttem. A szívem ijedten mérte megint az időt, apám pedig le-
vette kalapját, és azt mondta: – A ponciusát
1
a gazemberének! Pfuj, Nóra! Neked is csak
ennyi eszed van?
Aztán kibontotta a hurkot és a foglyot, az én foglyomat – eleresztette. Aztán felemel-
te a tőrt, és vizsgálgatta; Nóra pedig, az öreg, hűséges Nóra szép lassan szimatolgatva
elindult a nyomomon.
Még a farkát is csóválta hozzá. Megérezte az ismerős szagot, úgy jött búvóhelyem fe-
lé, mint a végzet.
A szívem, mintha már nem is bennem, de kint a havon dobogott volna, és vadul mér-
te azt a kis időt, ami még életemből visszavan…
Az öreg kutya bedugta orrát a kukoricarakás közé, és vad örömmel ugrálta körül
vesztőhelyemet, széles vigyorgással, mint odahaza, amikor bújócskát játszottunk…
1
ponciusát: szitokszó, a bibliai Poncius Pilátus nevéből
177
irodalom5_minion_puha.indd 177
3/21/13 2