Basic HTML Version
Csillag azonban nem felejtett, és este, amikor Péter apja gyanútlanul közeledett hoz-
zá, úgy felrúgta, hogy az öreg Pétert a fal fogta meg, mert neki senki sem állott az út-
jában.
Másnap reggel pedig Péter megszerezte a kellő farokszőrmennyiséget a tejcsarnok-
nál, hol felügyelet nélkül álltak a lovak. Délben már az enyém volt ez a kincs, három
szivar árán. Három szivar, mi az? Hát észre lehet venni három szivar hiányát egy ren-
des szivardobozban?
A lószőrt aztán rejtegettem, és közben feldolgoztam immár kellő szakértelemmel.
Ez a maradék azonban még mindig nagy érték… és szeretettel simogattam meg azon
a csütörtök reggelen, amikor félméteres párnát rakott kertünkbe a hó, és nagy volt a
csend, mintha a hó minden kiáltásra még az éjjel ráfeküdt volna.
Kis csizmáim nyakig szakadtak a laza hóba, amikor kertünk alól elindultam a me-
zők felé.
Túl a dombon, mint fekete írás fehér táblán, kökénybokrok ezer ága-boga hallgatott.
Furcsa bokor ez a kökény. Ha majd a föld fekete barázdái megnyílnak körülötte, akkor
fehérbe öltözik, most meg milyen fekete… Messziről látni kemény, sötét pálcáit és az
árkot, melyet nem temetett be a hó, mert fújt a szél, és kopaszon maradt a kökényes ol-
dala, hova odasüt a nap, és szívesen elkaparásznak rajta a foglyok.
A foglyok! Robajló repülésű, elérhetetlen madarak. Ó, hogy vágytam utánuk! De ma
aztán vége az elérhetetlenségnek. Annyit fogok belőlük, amennyit akarok, mert hónom
alatt van a kincsek kincse, a „Tőr”
1
! Erre kellett a lószőr.
Nem nagy dolog az egész. Egy vasabroncson madzagküllők, s a küllőkön nom ló-
szőrhurkok, melyekbe ha a fogoly belelép, elveszett.
Siettem, amennyire lehetett. Szemem ösztönösen kutatta a határt, és éreztem: rossz-
ban járok. – Nono – biztatott az ördög –, hiszen ez a ti vadászterületetek…
De ilyenkor nem szabad a foglyokat bántani – hadonászott bennem a lelkiismeret.
– Puskával! – mondta az ördög. – De tőrrel…
Ekkor már odaértem a gazos mellé, és folyt rólam a víz a rohanástól.
A tőrt úgy állítottam fel, mintha az iskolában ez lett volna a fő tárgy, és én színjeles
tanuló, ami a valóságban nem állta meg a helyét.
Letapostam kicsit a havat, elhintettem a búzát egy kis polyvával
2
, és elbújtam egy ku-
koricaszár-rakásban, mely alig puskalövésnyire csúcsosodott a tőrtől. Az „én tőröm-
től”.
A szár közt nem fáztam. Lestem a foglyokat, melyek nem látszottak, hallgattam az
egeret, amely nagy zörgéssel mászkált a fejem felett, és a nagy magányosságban fér -
nak éreztem magam, ki – ha tőrrel is, de – vadászik.
Néha varjak szálltak magasan a falu felé, néha vadludak kiáltoztak, és egy nyúl is el-
baktatott előttem, olyan közel, hogy a gyönyörűségtől a szívemre szorítottam a kezem.
Közben elhatároztam, hogy kunyhót építek itt a bokrok közt, orvvadászatból élek, és
feleségül veszem Kovács Ilonát…
Boldog voltam! Álmodoztam, és szinte elállt a lélegzetem, amikor tőröm felé néztem,
mely mellett ott kapargáltak a foglyok… Hogy honnét jöttek, a jó Isten tudja. A tőrt
1
tőr: itt madárcsapda
2
polyva vagy pelyva: a gabonaszemeket borító levélke, ami a csépléskor leválik a magról
176
irodalom5_minion_puha.indd 176
3/21/13 2