Basic HTML Version
Hans Christian Andersen: A teáskanna
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert nom por-
celánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle.
Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem be-
szélt soha. Tudta, miért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csé-
szék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondol-
nak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről.
Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért va-
gyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is vannak az embernek. A csé-
széknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még vala-
mi, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és
a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én va-
gyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel
zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám i úságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett
a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtet-
te a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letö-
rött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég
szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a te-
áskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. – Azt
mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy
sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asz-
szonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra ju-
tottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkese-
redtem. És mégis – akkor kezdődött az én igazi életem.
Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova el-
indult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának any-
nyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát
dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam,
a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg
hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A föl-
dem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szí-
vemmé vált, eleven szívemmé – addig, tudjátok, nem
volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő.
Varázslatos történetek – írók, költők meséi
35
irodalom5_minion_puha.indd 35
3/21/13 1