Page 42 - AP032603_Napi(s)_gyakorlo3_beliv.indd

Olvasd el a történetet, majd oldd meg a feladatokat!

Az erdő emeletei

Az erdei madaraknak, állatkáknak is megvannak a maguk emeletei. A cickányok a fa gyökerei közt laknak, az alagsorban; vannak aztán madarak – például a csalogány –, amelyek a földre rakják fészküket; mások, mint a rigó, valamivel magasabban, a bok-rok között fészkelnek; az odúlakók – harkály, kékcinke, bagoly – még magasabban laknak, a fa törzsének különböző nagyságú odúiban; a fák legtetején pedig a ragado-zók élnek – héják, sasok.

Alkalmam volt egyszer megfigyelni az erdőn, hogy a kis emlősök, madarak világá-ban nem úgy áll a dolog az emeletekkel, mint minálunk, mondjuk a felhőkarcolókban. Mi, emberek, ha akarunk, mindig cserélhetünk emeletet valakivel, de az állatvilágban mindegyik fajta megmarad a maga emeletén.

Vadászat közben egyszer tisztásra értünk, amelyen kiszáradt nyírfák álltak. Gyakori eset, hogy a nyírfa elér egy bizonyos kort, s azután kiszárad. Más fa, ha elpusztult, lehántja kérgét, így aztán a födetlenül maradt törzse hamarosan elkorhad, s a fa kidől. A nyírfa azonban nem hántja le kérgét, s ez a belül gyantás, kívül fehér kéreg áthatol-hatatlan védőréteget alkot, s a halott fa még sokáig úgy áll, mint az élő. Még ha a fa elkorhad is belül, s rostjai a nedvességtől szinte elrothadtak, látszatra még akkor is úgy áll a fehér törzsű nyírfa, mint az élő. Az ilyen fát elég meglökni, egyszeriben eldől, s darabokra hullik szét. Kidönteni az effajta fát nagyon mulatságos, de eléggé vesze-delmes szórakozás: ha az ember nem vigyáz, egy-egy nehéz, korhadt fadarab bizony alaposan beverheti a fejét. De mi, vadászok, azért nem nagyon ijedünk meg tőle, s ha ilyen nyírfára bukkanunk, egymással vetélkedve döntögetni kezdjük.

Most is, amikor kiértünk arra a nyírfás tisztásra, ledöntöttünk egy jó magas fát. Már esés közben, a levegőben darabokra tört, és az egyik darabjában odút fedeztünk fel. Az odúban cinegefészek volt. A madárfiókák, miközben a fa dőlt, fészkestül kiestek az odúból, de nem sérültek meg. Az alig pelyhes, csupasz kismadarak kitátották nagy, piros csőrüket, enni kértek. Feltúrtuk a földet, találtunk gilisztát, s a csőrükbe dugtuk. Hamarosan lenyelték, s tovább csipogtak telhetetlenül. Nemsokára megjöttek a cinke-szülők is, pici pelyhes pofácskájuk duzzadt, szájukban férget, gilisztát hoztak fiókáik-nak. Leültek a szomszédos fákra.

– Isten hozott, kedveseim – köszöntöttük őket. – Baleset történt; nem így gondol-tuk.

A cinegék persze nem tudtak nekünk felelni, de ami még annál is nagyobb baj: sehogyan sem tudták megérteni, mi történt, hová lett a fa, hová lettek a fiókáik. Cseppet sem féltek tőlünk, ágról ágra szállongtak a legnagyobb riadalomban. – De hisz itt vannak! – mutattuk nekik a földön fekvő fészket. – Itt vannak! Nem halljátok, hogy csipognak, hogy hívnak benneteket?

De a cinkék semmit sem hallottak, izgultak, nyugtalankodtak, és sehogyan sem akartak leszállni hozzánk az emeletükről.

– Talán mégis félnek tőlünk? – tanakodtunk. – Bújjunk el! És elbújtunk.

De nem! Csipogtak a fiókák, csipogtak a szülők, szállongtak mindenfelé, de a föld-re nem ereszkedtek le.

40

9 .

AP032603_Napi(s)_gyakorlo3_beliv.indd 40 11/2/15.