Page 31 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

29

A buták versenye

Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.

A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott az-tán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a sze-gények becsapására. Kiváltképpen a gabonavá-sárló kereskedők.

Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.

Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy minde-nüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vá-sárba.

Azt mondja neki végül is az ura: – Hát akkor menj te!

S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.

A falutól talán öt kilométerre lehettek, mi-kor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:

– Eridj vissza, kérdezd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!

A gyerek visszament, s bekiáltott az abla-kon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ab-lakon át mondta, adják ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.

Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gye-rek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt: – Hogy adja a búzát?

– Ahogy jár – mondja egyszerűen az asszony.

A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdez-ni, hogy jár most a búza. De közben azon gon-dolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.

– Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom – mond-ta a buta asszony. – És pénzt mikor kapok? – kérdezte.

– A legközelebbi vásárkor!

– Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.

Feleli a ravasz kereskedő:

– Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megisme-ri a holmiját, így egymásra találunk.

A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedő-nek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár! Elindul-tak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.

A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért: – Hogy adtátok a búzát? – Ahogy járt! – feleli az asszony.

– Helyes! A pénz hol van? – kérdi az ember. Mondja nagy gőgösen az asszony:

– Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.

Csodálkozik az ember, de még kérdi: – Mégis, pénzt mikor kapsz? – Legközelebbi vásárkor!

Néz az ember, most már haragosan, s kérdi: – Honnan ismered meg a kereskedőt? Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:

– Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.

Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta: – Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok! Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel bu-tábbat.

Egy sötét erdőn ment által. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Beko-pogtatott oda. Beköszönt:

– Adjon Isten jó estét!