Page 49 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

47

Bizony a szabadságharc idején még kis legény-ke voltam én.

(...) Aki csak épkézláb ember volt a falum-ban, az mind elment honvédnek. Csak mink maradtunk otthon, apró gyerekek. Minket nem vittek el, akárhogy rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a háború, s nem medvecukrot osztogatnak a csatatéren. Hanem azért tudtunk mink magunkon se-gíteni. Összeálltam két-három jó pajtásom-mal, s nyakunkba vettük a falut. Bezörgettünk minden ház kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott.

– Talpra, legény! Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje! Ki a gyepre, aki igaz magyar!

Mire a falu végére értünk, akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt volna belőlünk egy század. Én megtettem magamat generá-lisnak, s hadi rendbe állítottam a sereget. Öröm volt nézni a sok lelkes katonát, csak az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk. Ép-pen ezen búslakodtam, mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom.

– Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregből.

Nosza, mindjárt rápattantam a nádparipám-ra, s harmadmagammal elvágtattam Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis házacska volt az övéké, mégse ütöttem a fejemet az ajtóragasz-tékba, pedig le se szálltam a lóról. Szegény gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesany-ja, most is ott szorgoskodott a küszöbön. Ijed-ten tette le a gyapjúnyíró ollót, ahogy becsör-tettünk nagy kényesen. – Mit akartok, gyerekeim?

– Katonának való embert keresünk, néném-asszony, Kasza Palkó nevezetű legényt. Kasza Palkó ott hevert a kemence mögött a kuckóban, egy rossz subán. Egy nagy ócska könyvbe volt beletemetkezve, megrettenve ütötte föl belőle buksi fejét, ahogy meglátott bennünket.

– Gyere, Palkó, katonának! Kint táborozik a sereg a falu végin, csak éppen te hiányzol még.

– Nem szeretem én az ilyen játékot – mond-ta Palkó kedvetlenül.

– De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet.

Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a fal-nak, behúzta fejét a subába, úgy dörmögött ki belőle:

– Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge va-gyok én katonának. Jobban szeretem én itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történe-tét.

Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke mindig a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett.

(...) Mikor megint közénk vegyült, régen vége volt már akkor a honvéddicsőségnek. Né-met lett az úr az országban, bujdosott előle a szegény honvéd, ki merre látott.

A mi falunkba is vetődött egy bujdosó hon-védtiszt, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester uramhoz. Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halász-legények közt. De mesét se hallottunk még so-ha olyan szépet, mint amilyeneket ő mondott, ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hogy ragyogott a szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a szeme nem ragyogott úgy, mint a Kuckó kirá-lyé.

Egy csúnya téli napon nagyon kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket vágtak a Tisza jegén, hogy halászni lehessen a szabad vízben. Alig győztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék házához. Ott ácsorgott köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten hide-ge, de azért váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött is, de most nem volt neki mesélhetnékje.

– Jaj, fiaim, baj van – bukott be a kapun –, ellenség jár a faluban, megláttak az utcán, a nyomomban vannak!

Alig volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség. Három tollas csákó-jú, zord tekintetű német katona. Úgy szétug-

Kuckó király