Page 65 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

63

Élt egyszer, még a nagy háborúk idején, élde-gélt egy kicsi eldugott hegyi faluban egy kis pásztorlegény. Jobban mondva legényke, mert nem volt ő akkor még tízesztendős se. Se apja, se anyja. Apját a háború, anyját a bánat vitte el. Úgy is hívták: Mindenki Árvája.

Jó gyerek volt, szerették nagyon, nem is hagyták magára. Kiváltképpen a falu pásztora. Ő vette pártfogásba. Nem volt magának gyer-meke, örökbe fogadta. Lett apja helyett apja. A pásztor felesége meg úgy szerette, mintha édes gyermeke lett volna.Megadtak neki min-dent, amire a maguk szegénységéből tellett. Meg is becsülte magát s örökbefogadóit a le-gényke. Tavasztól őszig minden áldott pirka-datkor talpon volt. Vidám tülköléssel, kürtö-léssel gyűjtötte, hajtotta, terelte végig a falun s a faluból ki a legelőre a csordát. Még az álmos borjak, s az egyébként lusta bivalyok is egyből fölébredtek a legényke kürtszavára. Mert úgy szólt az, mintha verset szólt volna. Valahogy ilyenformán:

Hajt a csordás, szól a kürtje: hí-te, gyü-te, gyü-te! Ostor csattog, a csapója belelóg a langyos porba; ide szisszen, oda ér el, versenyt csíp a hegyes széllel.

Ősszel aztán, amikor az iskola elkezdődött, borjak, bivalyok s a játszi kis bivalybocsok nagy bánatára, de a legénykének mégiscsak örömére, el kellett válniuk. – Az iskola, édes fi-am, mindennél előbb való – mondta olyankor a pásztor. – Azt szeretném, ha te a pásztorság-nál többre vinnéd.

Kedvére való beszéd volt az a legénykének, mert nagyon szerette a betűt. A csorda mellett is, hacsak tehette, mindig olvasgatott.

Történt aztán, hogy az egyik ősszel, éppen a nagy háború miatt, nem tudott megkezdődni az iskola. Katonák lepték el a falut. Visszavo-nulóknak mondták őket, s nem ellenségnek, pedig a nyelvüket egy első nagyháborút járt rokkanton kívül senki sem értette a faluban.

A pásztorékhoz is beszállásoltak egyet közü-lük. De látta, hogy ők is szűken vannak, nem fogadta el a fölajánlott vetett ágyat. Föl-kéredzkedett a szénapadlásra. Ott aludt. Más-nap elmenőben megölelgette, megsimogatta a kisfiút. A kenyérzsákjából meg előkeresett egy tábla csokoládét és neki adta. Mondott mellé-je valamit, aztán elsietett, hogy a könnyeit sen-ki se lássa.

– Falusi ember maga is – mondta az éppen arra bicegő, nyelvüket tudó bácsi. – Neki is ép-pen egy ekkora fia van. Annak tartogatta azt a csokoládét. De örül, hogy neked adhatta. Ki tudja, eljuthat-e még egyáltalán haza az övéihez.

Mindenki árvája