Page 66 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

64

Meg volt mindenki illetődve. S a legényke meg akkor evett életében először csokoládét. Azóta is szájában az íze.

– Jön az ellenség! Jönnek! – futott végig a falun a hír, s még a harangot is félreverték. A harangozó pedig bölcsen rúdra szegezett egy nagy fehér lepedőt, s a torony ablakából kilengette.

– Hát ez meg mire való? – ámult el a legényke. – Azt jelezzük vele, hogy mi még az ellen-ségnek se vagyunk ellensége. Tiszta szándékú a szívünk, akár az a rúdon lobogó lepedő. Aztán megjött az „ellenség”. Éppolyan fá-radtak, porosak voltak, mint a visszavonulók. Az ő nyelvüket is csak egyedül a rokkant bácsi értette. Beszállásolták őket is. A pásztorékhoz is jutott nem is egy, de kettő belőlük. Egy még majdnem gyermek fiatal, s egy idősebb rendű. Ők sem fogadták el a fölajánlott ágyat.A szé- napadláson háltak. Náluk időztek pár napot. A fiatal katona végig a legénykével játszott. Cifra botot faragott neki. A legényke meg vi-szonzásul nyolcágú ostort font. Kiderült, hogy otthon a fiatal katonát éppen ekkora öcs várja. Se apjuk, se anyjuk, mind a ketten árvák. Ma-ga alá temette a szülőket a házuk, amikor le-bombázták. Szerencsére az öccse nem volt ott-hon. A pásztorné csöndesen s ismeretlenül is elsiratta őket.

A néhány nap alatt szinte egy családdá váltak. Amikor indulniuk kellett,azöregebb rendű,szótlanés szo-morú szemű katona kivett a ke-nyérzsákjából egy pár vadonatúj bakancsot, s a mezítlábos legény-kének adta. Valahol egy szétlőtt ci-pősbolt helyén lelte, s gondolta, hazaviszi. De az még messze lesz, amikor ők, ha megérik, hazajut-nak.

– Tél jön, hideg. Ne fázzon a lá-bad! – s úgy mentek el ők is, hogy a könnyüket ne lássák.

– Munkásemberek voltak. Váro-siak. Gyáriak – magyarázta a rok-kant tolmács.

– Édes gazdám – mert így szólí-totta a legényke a pásztort –, azt mondja meg kend, hogy ki s miért ellenség. – Nekünk, édes fiam, akik itt jártak, sem az egyik, sem a másik nem ellenségünk. Szegény embernek, munkás embernek szívbéli ellensé-ge sose lehet a másik, bármilyen nyelvet be-széljenek is.

– Akkor miért háborúznak?

– A háborút sohasem a szegény emberek csinálják. Ők örülnek, ha békében élhetnek. – De akik csinálják, azok mért csinálják? – Hogy kiigazítsák a történelmet. – Miért kell mindig igazítani rajta?

– Hogy ki legyen igazítva. Ennél okosabbat, én, egyszerű pásztorember, mondani neked nem tudok. Ezért szeretném, hogy tanulj. Hátha majd, ha tanult ember leszel, tudsz va-lamit igazítani a világon. Anélkül, hogy hábo-rúskodni kelljen az embereknek.

Hallgatott a legényke, hallgatta nevelőapja egyszerű, okos beszédét. Alig várta már, hogy kezdődjön el újra az iskola. Megfogadta, meg-tanul tőle telhetően minden nyelvet. Minden nép történelmét. És egyszer majd összegyűjti e világ tudósait, és írnak együtt egy olyan törté-nelmet, amelyik egyik népet, nemzetet sem bántja. Hogy soha többet ne kelljen rajta hábo-rúval igazítani.

Kányádi Sándor