Page 80 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

78

Ősz volt, ez bizonyos, mert a pusztai gyerekek is részt vettek a „kifutó”-nak nevezett labdajá-tékban, akik csak akkor elegyedtek közénk, ha már iskolába jártunk.

Azt már csak később tudtam meg, hogy ezt a játékot a városi csemeték „hosszú méta” né-ven is tisztelik. Ámbár a mi csapatunkkal mér-kőzve ők szóhoz sem juthattak volna, mert a kanász számadó fia, Király Ferkó, ha megütöt-te a töltött gumilabdát, akár leülhettünk vára-kozni, amíg leesik. Nem is beszélve Skandera Gyuláról, aki ha megdobott egy-egy nyargaló fiút, az olyan üvöltéssel nyugtázta a találatot, mintha puskából lőtték volna meg.

Kellemes, szép játék volt, az bizonyos; ne-kem mégis határtalan szomorúságot okozott egyszer. Oka volt pedig ennek a már említett Király Ferkó új, töltött gumilabdája, de első-sorban én magam.

Amikor Ferkó megmutatta az új, hamvas labdát, azonnal megkívántam, mert én hiába magyaráztam odahaza, hogy nekem a töltött gumilabda a szívem vágya.Töltött gumi, tömör gumi, belül is gumi, egy darab gumi, egyszóval olyan gumi, amiben nincs levegő...

– Cseréljünk! – ajánlottam fel Ferkónak, aki jó barátom volt. – Neked adom a csúzlimat, szájharmonikámat. – Nem cserélek.

– Meg egy mesekönyvet is. – Nem.

– Hát akkor fordulj fel! – kívántam nem ép-pen gyengéden, és elkezdtünk kifutózni azzal a káprázatos labdával. Repült, mint a hulló csil-lag, és ha eltaláltak vele valakit, az két kézzel kapott fájdalmában ahhoz a testrészéhez. Király Ferkó pedig remekelt. Egyszer úgy el-ütötte egy szerencsés ütéssel a labdát, hogy át-szállt az egész udvaron. A szalmakazalban kö-tött ki? Nagy keresés, létra, gereblye, de a labda nem jött elő. Nem is jöhetett, mert átesett a ka-zalon, és a földön én vettem észre, én pedig nem szóltam. Mégis enyém lesz a labda. Igaz, hogy nem játszhatok vele, mert megismernék, de nem játszhatik Ferkó sem.

Hát nem is játszott. Szomorúan kereste egy darabig, aztán elment haza rekedten és széde-legve, mondván, hogy alighanem beteg lesz. Akkor már bántott a labda, de – gondoltam – majd ha újra iskolába jön, „megtaláljuk” a lab-dát, és majd örül neki. Éppen azért ott hagy-tam, ahová gurult.

De Ferkó nem jött többet iskolába. Házukra rászállott a „szürke rém”, a torokgyík, és egy nap kivonított pitvarukból a jajongó bánat. Két nap-ra rá pedig magasba lendült barátom a Szent Mihály lován, azon a lovon, amely nem hoz visz-sza a házhoz senkit, mindenkit csak elvisz. Ferkót elnyelte a föld, s a koporsó dübörög-ve húzta magára a hantok örökös takaróját. De a labda! A labda!

Ferkó labdája