Page 87 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

85

Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smarag-dot 1 . Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: „Fele or-szágom, kincstáram legszebb smaragdja, karkö-tő, gyűrű, feliratos trikó, akármi: annak az em-bernek, aki megutáltatja velem a palacsintát.” Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát. Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa. S mindez miért?

Bizony azért, mert módfölött szerette a pa-lacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával fe-küdt, a palacsinta volt a mindene.

Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik in-jekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával, majd ettől megundorodik, jaj, de finom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenő-csös palacsintából háromszázat; az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő – csak a palacsinta, a sok palacsinta meg a palacsinta, tessék velem megutáltatni a palacsintát, toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes pala-csinta között, karcsú akarok lenni, mint a nád-szál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.

Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenve-délyén, amikor az erdő felől megérkezett a le-geslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta: – Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen el-lenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmá-nyomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.

Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú – s amint tőle hallottuk: lángelméjű – föl- és kita-lálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult, óh, megmentőm, sóhajtotta, ide azt a soványító palacsintát!

– Egy pillanat – mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-fé-lét meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, egy kicsit huzigálta a madzagot, na most jó – mondta –, ide egy palacsintát! – a pala-csintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és föl-húzta a fa legtetejére.

– Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg! – De hogyan? – rémüldözött Kriszti király-kisasszony.

– Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál és lenge, mint a tavaszi szellő! Brr-krccs-riccs-reccs-zrr – így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszog-va, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihe-gett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony ve-rítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, be-falta a palacsintát.

– Én innen többé le nem megyek – mondta nekikeseredetten. – Húzzatok föl még egy pa-lacsintát!

– Azt már nem – mondta odalent magabiz-tosan a kitalálnok. – De ha lejössz, idenézz, mit kapsz – mutatta, hogy mit. – Lekváros! – Húú – mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megin-dult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty a le-velek. És lent, hamm, a lekváros!

– Megy ez, kérem – vigyorgott a találnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát.

– Rajta, Kriszti királykisasszony!

De Kriszti királykisasszony, ahelyett, hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöl-dült és kitört, mint egy gejzír.

A soványító palacsinta