Page 90 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

88

Balajthy bácsi helyettesített már fél éve.A szám- tantanárnőnk beteg volt, az öreget nyugdíjból rendelték be. Jól megvoltunk vele, az az igaz-ság, csak nem tudtuk soha, hányasra feleltünk. Pedig nem állhattunk valami fényesen, akkori-ban inkább horgászni jártunk, és a halakat szá-moltuk. Különösen Péter. Sokszor csak a tás-káját dobta be az ablakon, aztán két-három óra múlva érkezett meg.

– Péter, Péter, nem lesz ennek jó vége. Hozd ki a házi feladatodat! – az öreg türelmesen várt. – Tanár úr, nem számítottam rá, hogy épp ma... Tetszik érteni... Egyébként mindig meg-csinálom...

– Péter,Péter! Mit írjak be neked? Mi jár ezért? – Természetesen egy fa, tanár úr, egy tök. De majd pótolom. – Fa?

– Hát csak úgy mondjuk... Szóval lehet az tűzifa, sámli, akác – lényeg az, hogy elégtelen. – Nem tudom, mi lesz veled – és csóválta az öreg a fejét.

Szóval, elég gyakran ez történt. Péter az év vége felé elkezdett nyugtalankodni – azért mégse volna kellemes megbukni. Ha néha-né-ha felelt, akkor is elég bizonytalanul. Hátha az öreg be sem írja a jobb jegyeket, csak a „fákat”. Még az osztálykönyvet se tudtuk megnézni, mert az öreg a saját kis noteszébe jegyezgetett csak valamit. Viszont elég gyakran bent felej-tette az asztalon, s csak a folyosóról baktatott vissza érte. Péter nem sokáig tétovázott. Ma-gához vette a noteszt. Az öreg jött vissza. – Nem hagytam benn a noteszt, gyerekek? Mi álltunk, tétovázva.

– Nem, tanár úr. Azt hiszem, ma nem is tet-szett hozni – mondta Péter.

– Az lehet, nagyon meglehet – mondta az öreg nevetve. – Kitelik tőlem – és kibaktatott. Mi persze, röpültünk Péterrel, ki a Patak mellé, meg sem álltunk addig. Lerogytunk a tavaszi fűbe, eldobtuk az iskolatáskákat, aztán elő a noteszt.

– Ne vacakolj, nézd már meg! – mondtam Péternek.

– Az enyémet először, ne haragudj, mégis-csak én vagyok „mélyebben” – egyenesen bol-dogok voltunk, mit is találtunk.

Szép ábécében be voltak írva a diákok, de je-gyeket nem találtunk; helyettük apró betűs be-jegyzéseket, alig lehetett kisilabizálni. „Nem tanul.”Aztán: „Jó humorú.”Meg voltunk döb-benve. „Egyéniség.” Mi a fene, Péter, te egyé-niség vagy? Az öreg! Miket tud. „Kár lenne ér-te.” „Gondolkodik, de nem tanul.” „Az apja nem él.” „Viheti valamire.” „Fantázia.”

Meghatódtunk az öregen. Komolyan veszi a tanítást, nem csak a jegyeket. Zavarba jöt-tünk, ahogy végiglapoztuk a noteszt, a gye-rekekre mindre tudott egy-egy jellemzőt, elámultunk. Aztán a notesz hátulsó rekeszé-ből fényképek hullottak ki. Két kislány képe meg egy fiúé. A fényképekből egy jókora da-rab hiányzott, mintha leszakította volna va-lami. Gyorsan visszatettük, és máris indul-tunk.

Az öreg egy földszintes házban lakott, benn az udvaron nyílt az ajtaja.

– Na, mi az, fiatalemberek? Érzitek, hogy nincs rendben a szénátok? Álltunk az ajtóban.

– Gyertek be, na – mondta. – Hát nem áll-tok valami fényesen, különösen te, Péter! Hát mi lesz? Fogsz tanulni? Várjatok, csinálok egy teát, meg esztek velem egy darab kolbászt, sza-lonnát, ami van. Nem lehet válogatni. – Nem, mi igazán nem kérünk.

– Ne nyavalyáskodjatok! – és már hozta is az elemózsiát. Körös-körül könyvek még a föl-dön is, az ágyra is odahalmozva, folyóiratok, jegyzetek.

– Így élek én, hát mit csináljak? Kinek mi jut? Nekem a könyvek jutottak. Na, egyetek... – Tanár úr... – Péter is nehezen vágott bele –, megtaláltuk a noteszét... Ahogy délben ta-karítottam, én voltam a hetes, megtaláltam – és nyújtotta is.

– Jaj, de rendesek vagytok! Ez szép. Nem is annyira a notesz miatt... Úgyis tudom fejből, hogy álltok.

A tanár úr notesza