Page 73 - 7_fizika.indd

A gerincesek csontrendszere – a hozzá tapadó vázizomzattal együtt – egy „emelőrendszerként” működik. Nézzük meg, hogyan érvényesül az emelő elve az emberi kar (196. ábra) ese-tében!

A 197. ábrát fgyelmesen megnézve láthatjuk, hogy alkarunk egyoldalú emelőként működik. Forgáspontja a könyökizület, melytől kb. 2-3 cm távolágban tapad a karhajlító izom (a bi-cepsz), és kb. 30 cm-re van a kézben tartott teher.

Az alkar tehát éppen „fordított” emelőként viselkedik, mint az elmúlt órákon tárgyalt „technikai” emelők. A teher felemelése közben a test súlyánál jóval nagyobb erőt fejt ki az izom. Divatos szó-használattal élve azt mondhatnánk, vázrendszerünk nem bánik „takarékosan” az erővel. De ennek az „elrendezésnek” előnye is van. Mivel az elmozdulás mértéke a karok hosszával arányos, izmaink kis-mértékű összehúzódását testrészeink nagymértékű elmozdulása követi (198. ábra).

Kedvenc állatainkon, a kutyán és a macskán kívül még sok más állat is „visel” bajuszt. Az állatok bajsza nem csupán „dísz”, hanem kétoldalú emelőként működik. A szőrszálak tövében (azaz az emelő rövidebb karjának végénél) érzé-kelősejtek vannak. A bajusz szál másik végének (hosszabb emelőkar) már egy kis rezdülése is elég nagy erőhatást jelent ahhoz, hogy egyébként olyan ingerek is érzékelhetővé vál-janak, melyek a bajusz nélkül nem érnék el az ingerküszöböt.