Page 14 - etika

Valamikor réges-régen élt egy fiú egy faluban. Minden-ki ismerte, és ő is ismert mindenkit. Az emberek szívesen látogattak el a faluba, mert úgy látszott, hogy ott semmi sem változik. De tévedtek. Az évszakok változtak, min-den évben születtek kisbabák, és néha meghaltak embe-rek. És egy őszi estén ez történt a fiú nagymamájával is: meghalt.

A halála nagyon elgondolkoztatta a kisfiút. Egy este megkérdezte az apját:

– Mondd, apa, ismersz olyan helyet, ahol soha senki nem hal meg?

Az édesapja elmosolyodott:

– Nem, fiam – mondta –, ilyen hely nincs sehol. Egy na-pon neked is meg kell halnod, mint mindenki másnak. Kell lenni valahol egy helynek, ahol senki se hal meg soha – gondolta a fiú. – Megpróbálom megtalálni ma-gamnak.

Elköszönt a családjától és a barátaitól, és elkezdte a hosszú keresést. Senki sem tudott segíteni neki, mígnem egy napon találkozott egy nagy szakállú öregemberrel, aki egy kövekkel megrakott talicskát tolt.

– Bocsáss meg, uram – szólt a fiú. – Ismersz olyan he-lyet, ahol soha senki nem hal meg?

– Igen – mondta az öreg. – Én lebontom azt a hegyet amott, és szétszórom a köveket a síkságon. Itt marad-hatsz, és segíthetsz elmozdítani kőről kőre. Sokáig fog tartani, s csak azután halsz meg. – Örökké tart majd? – kérdezte a fiú. – Vagy száz évig – felelte az öreg.

– Az nem elég hosszú idő – mondta a fiú, és folytat-ta az útját.

Később egy erdőbe ért, s látott egy öregembert, aki egy fa ágait nyeste vissza.

– Öreg – kérdezte a fiú –, ismersz olyan helyet, ahol so-ha senki nem hal meg?

– Igen – felelte az ember. – Maradj velem. Amíg visz-sza nem nyesek minden faágat ebben az erdőben, addig nem halok meg. – Mennyi ideig tart az?

– Nagyon nagy erdő ez. Évszázadokig eltart. A fiú megint csalódott volt.

– Nem elég hosszú idő nekem – mondta, és folytatta útját. Sok-sok vándorlás után elért egy tengerhez, ott találko-zott a legöregebb emberrel, akit csak valaha látott. Az öreg szakálla a térdét verdeste. A lábánál egy ruca lapátolta be a csőrével a hullámokból a homokra fröccsenő vizet. A fiú tőle is megkérdezte:

– Tudsz nekem segíteni? Keresek egy helyet, ahol soha senki nem hal meg.

– Itt van az a hely. Amíg ez a ruca nem issza szárazra az egész óceánt, addig nem halok meg. – Örökké fog tartani?

– Legalább ezer évig, azt hiszem, az annyi, mintha örökké tartana.

De ez sem volt elég a fiúnak. Örökké akart élni, úgy-hogy folytatta a kutatást. Útja elvezette egy magas hegy-hez, amelynek tetején kastély állt. A fiú megmászta a hosszú hegyi ösvényt, amely a kastélyhoz vezetett. Ko-pogtatott a kapun és várt. A kapu lassan, nagy nyikor-gással kinyílt. A legeslegöregebb ember állt előtte. Sza-kálla a földet seperte.

– Ismersz olyan helyet, ahol soha senki nem hal meg? – Ez az a hely – mondta az öregember. – Itt soha sen-ki nem hal meg. Maradj velem, mert nagyon magányos vagyok.

A fiú besétált, és a nagy kapu bezárult mögötte. A fiú és az öregember évekig boldogan élt együtt, sokat meséltek, ünnepeltek, énekeltek. De egy napon a fiút nagy vágyakozás töltötte el, szerette volna újra látni a családját és a faluját.

– Elmehetek? – kérdezte.

Az öregember összeráncolta a homlokát. Nem jó dolog elhagyni azt a helyet, ahol sohasem hal meg senki. – Csak most az egyszer. Visszajövök – mondta a fiú. – Nagyszerű – szólt az öreg. – Az istállóban találsz egy fehér lovat. Száguldj, mint a szél, de ne felejtsd el, ha visz-sza akarsz térni, nem szabad leszállnod a lóról. A fiú úgy tett, ahogy az öreg tanácsolta.

Útja során látott néhány fehér csontot és fehér tollakat egy mocsár mellett, amely valaha tenger volt. Aztán egy poros pusztaságba ért, amely valaha erdő volt, majd egy köves síkra, ahol azelőtt egy hegy magaslott.

Tudta, hogy már nincs messze az otthonától. Odalova-golt, ahol a faluja állt, de a házukat nem találta. Új házak és toronyházblokkok magasodtak mindenütt. Emberek százai rohantak minden irányba, de nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki. Idegenekkel teli hely volt. A fiú visszafordította lovát a kastély irányába. Átlova-golt a kősíkságon, el a homokos sivatag mellett, át a mo-csáron, míg ismét elérkezett a hegyi ösvényhez. Akkor meglátott egy öregembert, aki egy öreg cipőkkel és csiz-mákkal megrakott kocsival kínlódott.

– Kérlek, segíts kihúzni a kocsit az árokból! – szólt az öregember.

– Sajnálom, de nem szállhatok le a lovamról – felelte a fiú.

– Szánj meg egy öregembert! Csak egy pillanat. És mi az egy embernek, aki előtt még ott az egész élet? Talán igaza van – gondolta a fiú. – Egy kicsit adhatok az életemből, hogy segítsek.

Amint a fiú lába megérintette a földet, az öregember megragadta.

– Végre megfogtalak! – mondta. – Sok csizmát és cipőt elnyűttem miattad, míg kerestelek. Én vagyok a Halál, és senki sem menekülhet előlem! És a fiú nem tudott meg többet.

Page 14 - etika_2009.indd

Page 14 - etika_2009.indd