Page 33 - etika_2009.indd

31

Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó. A kerek tó mellett királyi kastély, har-minchat tornyú, háromszáz ablakos. Ebben a kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazsá-gos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosab-ban abból látszik, milyen jó király volt, hogy dühösen so-ha nem parancsolt senkinek semmit. Ha fölmérgesítették – és ez a királyokkal is elég gyakran megesik –, behúzó-dott a trónterembe, és azt mondta:

– Most akármit mondok, ne törődjetek vele, haj, de mérges vagyok, legjobb, ha nem is kerültök a szemem elé, kutya teremtette, mert hátrakötöm a sarkatokat! Tűnje-tek el, és számoljatok ezerig, s akkor nézzétek meg, hogy mérges vagyok-e még!

Na, takarodott is mindenki a trónteremből, a lábuk se érte a kopott perzsaszőnyeget. Az udvari főszámolnok meg odakint a várudvaron szép tempósan elszámolt eze-rig. Akkor bekukkantottak Östör királyhoz, többnyi-re bátran tették, mert addigra elpárolgott a mérge. Ha mégsem, akkor elordította magát, amikor meglátta, hogy kukkantgatnak rá: – Takarodjatok, kutyák!

Ilyenkor aztán az udvari főszámolnok még ezerig el-számolt. A király legtöbbször már nyolcszáznyolcvan-nyolcnál kijött a trónteremből, és azt mondta:

– Ne haragudjatok, ha azt mondtam volna, hogy kutya teremtette meg kutyák, de kutya mérges voltam. De az ilyen kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolc-vannyolcas haragok fehérholló-ritkák voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.

Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy szegény udvari főszámolnoknak kiszáradt a szája a sok számolástól. Öt-ezerig kellett számolnia. De ez igazán érthető. Ami akkor történt, azon más is fölmérgesedett volna, nemcsak Östör király. Ugyanis egy szép napon beállított a várudvarra két lovag. Csillogott-villogott a sisakjuk, zörgött-börgött az aranyozott páncéljuk, dobolt, kapált, prüszkölt alat-tuk a két paripa. A nagy csörömpölésre, dobolásra, nyi-hogásra a palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Még Östör király meg Árnika is. – Hát ti? – kérdezte a király.

– Üdvözöljük felségedet, a királyok legnagyobbikát – mondták a lovagok. – És Árnika királykisasszonyt is üd-vözöljük, a világ legeslegszebb leányát.

– Nem is vagyok a világon a legeslegszebb – suttogta Árnika.

– Nem baj – mondta a király –, egyszer majd lesz va-laki, akinek a legeslegszebb leszel. – Azzal a lovagokhoz fordult. – Mit akartok?

– Felséges király – mondták a lovagok –, a lányodat kérjük feleségül. De tudjuk, hogy csak egyikünk felesé-ge lehet, ezért úgy határoztunk, hogy itt az udvaron élet-re-halálra megvívunk, s amelyikünk élve marad, azé le-gyen Árnika.

Örvendezett az udvari népség, na, egy jó kis csetepa-tét láthatunk. A két lovag már rántotta is a kardját. No de korai volt az örvendezés is meg a „kard ki! kard ki!” is. – Állj! – mondta a király. – Nehogy összeverekedjetek itt nekem!

Leeresztették a lovagok a kardjukat, néztek a királyra.

Beszéljétek meg, milyen érzelmeket fejeznek ki a következő hangulatjelek! • 1.

7.

2.

8. 9.

5.

10.

13. 14. 15. 16.

6.

11. 12.

Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika (részlet)

3. 4.

etika_2009.indd 31 etika_2009.indd 31 12/11/09 12/11/09