Page 34 - etika_2009.indd

32

– Mi az, talán nem akarod hozzánk adni a lányodat? – Nem én döntöm azt el – mondta a király –, hogy ki-hez megy a lányom feleségül. – Hát ki?

– A lányom. Ahhoz megy, akit megszeret. Meg aki őt is megszereti. Hiába kaszaboljátok halálra egymást, ha a lá-nyom nem szereti meg a győztest. Ha meg a vesztest sze-retné meg, arra még rágondolni is rossz. Inkább hozzá se kezdjetek.

– Azt akarod mondani, hogy a lányodnak nem kell a győztes?

– Amit akartam, megmondtam – mondta a király –, a lányom ahhoz megy feleségül, akit megszeret. – És ha egy jöttmentet szeret meg? – kérdezték a lova-gok. – Egy szegény földönfutót, egy nincstelent, egy sen-kiházit?

A király arcán már kezdtek gyűlni a piros foltok; lát-hatta, aki ismerte, hogy azonnal dühbe gurul.

– Akkor egy jöttmenthez, egy szegény földönfutóhoz, egy nincstelenhez, egy senkiházihoz megy feleségül – mondta a szokásosnál kissé hangosabban a király. – Ez nem királyi gondolkodás – mondták gőgösen a lo-vagok.

A király most már ordított:

– Nem királyi, emberi! Börtönbe velük, lefejezni mind a kettőt!

Az udvari főszámolnok már el is kezdte: egy, kettő, há-rom...

A király meg berontott a trónterembe, annak is a leges-legeldugottabb sarkába, ott dühöngött, dúlt-fúlt, bizony harag szállt a szívébe.

A lovagok meg ijedten összenéztek. – Minket most lefejeznek?

– Dehogy fejezünk, csak meneküljetek, ahogy a lovatok lába bírja – mondta a főudvarnagy.

Az udvari főszámolnok már háromszázharminchá-romnál tartott.

A két lovag köd előtte, köd utána, a főszámolnok meg ezerhez ért. Bekukkantottak a kukkantók, de a király még akkor is olyan mérges volt, hogy hozzájuk vágta a koronáját. Csak ötezernél csillapodott le. Akkor aztán ki-jött a trónteremből, és azt mondta:

– Mintha azt parancsoltam volna mérgemben, hogy fe-jezzétek le őket. Remélem...

– Persze, felséges király – mondta a főudvarnagy –, egy ujjal se nyúltunk hozzájuk. Hadd fussanak, amerre lát-nak.

– Na, hálaistennek! – nyugodott meg a király. – Két ilyen gőgös fajankó, majd éppen ilyenekhez adom a lá-nyomat – és a lányára nézett. – Igaz, Árnika? Árnika az apjára mosolygott, és azt mondta: – Köszönöm, édesapám.

Tudtuk, most jön a legnehezebb: az eredményhirdetés. Átéltük már együtt és külön-külön az elveszített verse-nyek ünnepélyes eredményhirdetését. A véget nem érő perceket, amikor méltósággal, sportemberként kell elvi-selni mások győzelmét. Ilyen lehetett, amikor a rómaiak diadalmenetben hordozták végig Rómán a legyőzött el-lenfeleiket, akik között számos uralkodó és hadvezér is

volt. Minél magasabb rangú volt az ellenfél, annál fénye-sebb volt a menet. Így volt ez a sportban is. Nagy ellenfe-lek ellen győzni a legcsodálatosabb! Annak, aki győz. Andrea 1 olyan volt, mint egy fababa. Fésülködött, fel-vette a melegítőt, kezet fogott, beszélt, mosolygott. Tud-ta, győzni könnyezve is lehet, veszíteni csak mosolyog-va szabad.

Mondd el, milyen embernek ismerted meg Östör királyt! • Hogyan próbálta leküzdeni a haragját? Mi erről a véleményed? Milyen tanácsokat adnál a király- • nak? Mi a főszámolnok szerepe a történetben? •

Kerültél-e valaha a Gyarmati Andreáéhoz hasonló helyzetbe? • Hogyan viselted, ha sport- vagy tanulmányi versenyből vesztesként kerültél ki? • Hogyan viselkedtél győztesként? • Tudsz-e örülni mások (társaid) győzelmének? •

Előzetes gyűjtőmunka

Gyűjtsetek a következő órára könyveket, újságcikkeket, képeket olyan emberekről, akiket sikeres, boldog embernek tartotok!

1 Gyarmati Andrea: olimpiai bajnok úszó, Székely Éva lánya

Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad (részlet)

etika_2009.indd 32 etika_2009.indd 32 12/11/09 12/11/09