Basic HTML Version
16
Paál László
is dolgozott a barbizoni festők csoportjában. a szabadban
festett, és művein megjelentek a színes árnyékok is. a széles, lendületes
ecsetvonásokkal megőrizte a látványból eredő ihletet, és megörökítet-
te első benyomásainak élményét is. a leveleken megcsillanó napfényt
a különböző árnyalatú zöld festékfoltok sűrű egymásmellettiségével ér-
te el. Több tanulmányrajzot készített a különböző karakterű fák szerke-
zetéről: a törzs és az ágak rajzolatáról és a különböző felületekről. Szen-
vedélyesen kísérletezett, hogy festői eszközökkel kifejezhesse a sima,
a repedezett, a csomós vagy a pikkelyes kéreg textúráját.
A látott és az ábrázolt természet
Paál László
(1846–1879):
Út a fontainebleau-i erdőben
(fontenbló; 1876), olaj, vászon,
91,5×63 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
Paál László műveit a természet ihlette. Festészetének kedvelt motívuma a fontainebleau-i erdő volt.
A fényben fürdő erdőt ábrázolta az
Út a fontainebleau-i erdőben
című festményén. A magas fák sorai kö-
zött a végtelenség érzetét keltő út vezet az erdő mélyébe. A fatörzsek és az ágak is a magasba nyúlnak.
A fák tömör foltját az ágak és a levelek között beszűrődő napfény lazítja, ahogyan pászmákban világítja
meg az utat, a fák törzsét, és megcsillan a leveleken. A vízszintes fénysávok feloldják a képen uralkodó
függőleges irányok szigorúságát, mozgalmassá teszik a képet, és kiemelik a középtérben látható alak szí-
nes ruháját. A levelek között a kék ég apró foltokban látható. A levegő rezgése a szenvedélyes ecsetkeze-
léssel és az elmosódott kontúrokkal van érzékeltetve. Egy magányos ember sétál az úton, alakja szinte
eltörpül az erdő rengetegében. Talán saját magányosságát örökítette meg a festő?
a 19. század legkedveltebb festészeti műfaja a táj-
kép volt. a gótikus és a korai reneszánsz festészetben
még többnyire csak a szereplők háttereként jelent
meg a tájképi környezet. a tájkép részletei ekkor el-
sősorban dekoratív céllal készültek, vagy szimbolikus
tartalom hordozói voltak. a reneszánsz festmények
háttereként megjelenő tájak festésekor a művészek
az újdonságnak számító perspektivikus ábrázolás sza-
bályait – a levegő-, a szín- és a vonalperspektívát – al-
kalmazták a térmélység érzékeltetésére.
a 16. században alakult ki az eszményi környezetet
ábrázoló
idillikus (bukolikus)
tájkép típusa. Ha mito-
lógiai alakok is megjelentek a kompozícióban, akkor
heroikus
tájnak nevezték. az egyszerű táj a 17. szá-
zadban vált a holland mesterek által a festmények fő-
szereplőjévé. Kialakult a valóságot aprólékos részle-
tezéssel ábrázoló tájképek típusa, a
veduta.
a veduta
rendszerint egy nevezetes helyszín látványát örökí-
tette meg. a művészek elutaztak a természet látvá-
nyosságainak és az épített környezet nevezetességei-
nek helyszínére (pl. lefestették a Vezúv kitörését,
a híres műemlékeket és a romokat stb.), a gazdag
utazók ugyanis szívesen vitték haza emlékül a külföldi
útjukon látott tájak festett képeit, és a földbirtokosok
is előszeretettel örökíttették meg birtokaik látképét.
a 19. századi gyors stílusváltozások időszaka kihatott
a tájképfestészetre is. a romantikus stílusban alkotó
művészeket elsősorban a természet misztikuma ra-
gadta meg, gyakran a belső látomásaikat, a pillanat-
nyi lelkiállapotukat vetítették rá a tájra. a képeiken
megjelenő fák gyakran az emberi lét megtestesítői
voltak, emberi érzelmeket fejeztek ki. a realisták a lát-
vány idealizálás nélküli bemutatására törekedtek.
a 18. század végéig a tájképeket műteremben festet-
ték a helyszínen készült vázlatok alapján. emiatt a ref-
lexszínek nem jelentek meg festményeiken, a tárgyak
megvilágítástól független saját, ún. tudott színét (lo-
kálszínét) ábrázolták. Nagy változást jelentett a
plein
air
tájképfestészet, vagyis a szabadban való festés.
a helyszínen készült tájképek a látvány hangulatát
lendületes ecsetkezeléssel örökítették meg: a képek
a pillanatfelvételhez hasonlóan dekomponáltak vol-
tak, megjelentek a reflexszínek és a színes árnyékok.
az impresszionisták festményein még a levegő rez-
gése is érezhető.
a tájkép összetett műfaj, objektivitást és egyben
szubjektivitást is követel a művésztől. ábrázolnia kell
a látvány lényegét, ki kell fejeznie a formák anyagát,
a felület jellegzetességeit. ugyanakkor a stílus és a ki-
dolgozás módja árulkodik a művész lelkivilágáról is.
egy tanmese szerint egyszer az ördög odaállt a festő
mögé, amikor az a szabadban festett:
– Szerelmes vagy – mondta neki az ördög.
– Igaz – felelte a festő –, de mi az ördögből látod, hogy
szerelmes vagyok?
– Nem kell ahhoz ördögnek lenni, hogy amit fest a mű-
vész, abból kitaláljuk szellemi állapotát. Egész karaktere
benne van az ecsetkezelés módjában. Meglátni azon-
nal, hogy szórakozott vagy elmélyült, szenvedélyes vagy
unatkozó, gyelmes vagy lehangolt, komor vagy derűs
volt-e a művész az alkotás pillanatában. De még ennél
többet is. Az a mód, ahogyan a természetet látja és visz-
szaadja, visszavezet lelke titkos elemeihez is.
A tájkép
ké
pzeletv10_uj_2013.indd 106
8/2/13 12:45: