Page 129 - 7szinvirag_borito_sima.indd

Elsuhogott az a füttyös sárgarigó is délre. Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ôk is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett kincsei válnak tôle: szellô ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek

kôvel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk

csörgô diónak.

Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Nagy László

Dióverés

Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya, Ág se moccanhat nélküle, deres a medve lábnyoma. Minden kis hang az ô mûve. Lecsupaszult a málnavész. A medve helyett ô morog. Minden toboz a földre néz. Övé minden csôr és torok, Hályogos szemmel pillogat ô játszik minden furulyán, olykor néhányat még a nap. harsonán, dobon, pikulán. Se cirpelés, se csipogás, Táncoltat erdôt, bokrokat, hallgat minden kis muzsikás. lebbent az égre fodrokat, Csak a szél, csak a szél, s annak, ki ellene szegül, egyedül ô zenél. annak a hátán hegedül.

Kányádi Sándor