Page 51 - 7szinvirag_borito_sima.indd

(…) Alig verte el az éhét, Pinokkió máris morogni és nyafogni kezdett. Új lábat akart magának.

Dzsepettó azonban megbüntette a ko-miszságáért: fél napon át hagyta, hadd si-ránkozzék, hadd jajgasson.

– Minek csinálnék új lábat neked? – mondta. – Hogy megint elszökjél hazulról? – Dehogy szököm – szipogta Pinok-kió. – Ígérem, hogy iskolába fogok járni és tisztességesen viselkedem!

– Minden gyerek ezt hajtogatja, ha akar valamit.

– De én nem vagyok olyan, mint a töb-biek. Én valamennyinél jobb vagyok, és mindig a színtiszta igazságot mondom. Ígérem, papa, hogy tanulok valami mester-séget; támaszod és vigaszod leszek öreg napjaidra!

Dzsepettó fölöttébb zord képet vágott, de közben csupa könny volt a szeme, ami-ért ilyen szánalmas állapotban látja ked-ves csemetéjét. Nem is szólt többet; fogta a szerszámait, keresett két száraz ágat, és szorgosan munkához látott.

Egy óra sem telt bele, kész volt a két láb: két karcsú, nyurga, csupa ideg láb, nincs az a mûvész, aki szebbet bírt volna faragni. Akkor aztán így szólt:

– Csukd be a szemedet, és aludjál szé-pen!

Pinokkió lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludnék. Dzsepettó egy kis enyvet olvasztott egy tojáshéjban, azzal ragasz-totta oda a két lábat a helyére. Mégpedig olyan ügyesen, hogy halvány vonalka se látszott a ragasztásnál.

A bábu, mihelyt észrevette, hogy új lába van, elkezdett táncolni, bucskázni, cigány-kerekezni, mintha megbolondult volna örömében.

– Hogy megháláljam a hozzám való jóságodat – mondta a gazdájának –, most mindjárt iskolába akarok menni.

– Derék gyerek vagy!

– Hanem ahhoz valami ruha kellene. Csakhogy Dzsepettó szegény volt, mint a templom egere, nem volt egy árva fi-tyingje sem, amibôl ruhát vehetett volna a bábunak. Csinált hát neki ruhát tarka papi-rosból, cipôt fakéregbôl, sapkát kenyér-bélbôl.

Pinokkió nyomban odaszaladt a mos-dótálhoz, annak a vizében nézegette ma-gát. Tetszett neki a tükörképe, mert pávás-kodva kijelentette:

– Meg kell adni, úribb képem már nem is lehetne.

– Nem a ruha teszi ám az embert – mondta Dzsepettó –, hanem a tiszta ruha. – Az lehet – felelte Pinokkió. – De va-lami még mindig hiányzik hozzá, hogy is-kolába mehessek. Mégpedig a legfontosabb. – Ugyan mi?

– Hát az ábécéskönyv.

– Igazad van. De hogyan szerezzünk? – Mi sem egyszerûbb. Az ember be-megy a könyvesboltba és vesz. – És a pénzt honnét veszi hozzá? – Nekem nincs.

– Nekem sincs – mondta a jó öreg szo-morúan.

Erre elszomorodott Pinokkió is, bármi-lyen vidám fickó volt egyébként; mert az ínséget, ha igazi ínség, a gyerek is megérti.

Pinok